{

2006. augusztus 11., péntek

}

 

Tisztelt Olvasók!

Sajnos nem tudom folytatni az Amicus Animalis - ÁllatBarát című hetilap szerkesztését.

Ezért többé már nem fog az újság megjelenni. Köszönöm, és köszönjük, hogy elolvasták e lapot, ajánlhatok másakat is, érdekesek, higgyék el!:)

Ajánlhatom Távolrév két naponta megjelenő lapját, a Távolrévi Geográfikus Közlönyt, és a Révi Kulturális Szemlét. Jó olvasást kívánunk!

A szerkesztők: Abigail, Gloria Ess Marx és Gordon Laville

Gloria Ess Marx | 20:46

{

2006. augusztus 6., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 29. szám - A szűkszájú békafélék száma

Tartalom:

1. Bevezető

2. Olvasmány - Hengerférgek

3. Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Bevezető

Kissé módosítottam ezt a silány, egyszerű bevezetőt, mostmár egy kis ismertetőt is fogunk adni a családról. A "fogunk" szó arra utal, hogy nemcsak én, hanem Abigail és Gordon is bevezetőt fog írni a témához. (Illetve remélhetőleg) Nos, vágjunk bele!

A szűkszájú békák családjába számítjuk azokat a békákat, melyek keresztcsigolyájának harántnyujtványai kiszélesedtek és felső állkapcsukon nincsenek fogak. A családba rendkívül különböző életmódú fajok tartoznak: vannak a vízben és szárazon élők, és vannak ásók, rendesen a föld alatt tartózkodó alakok, csak kúszók nincsenek, mert e békák fára mászni nem tudnak. Hazájuk Afrika, Madagaszkár, Kelet-India, Kína, Papuasia és Amerika. Az ismert 35 nemzetségből, melyekbe mintegy 120 faj tartozik, 9 Amerikában, 4 Afrikában, 3 Madagaszkárban, 10 Papuasiában, 3 Indiában és Burmában él. A Szunda-szigeteknek 1 közös nemük van Amerikával, 1 Madagaszkárral, 1 Afrikával, 4 Papuasiával, 3 az indiai szárazfölddel. Egyes fajok kéz- és lábujjainak a vége kiszélesedett, mintha tapadókorongjaik volnának, de mégsem fán laknak. Az ásó életmódot folytató fajoknak erős ásószerszámuk van, t. i. szaruból álló, ásóalakú sarkantyújuk lábuk lábközépi részén, egyik nemükre (Hemisus) meg az jellemző, hogy még a kezeivel is ás. Az ásó alakok szája mindig nagyon szűk. Hangyákból és termeszekből táplálkoznak, melyeket kiásnak, vagy pedig éjjeli portyázásaik alkalmával iparkodnak megszerezni. Thurston E. a Cacopus globulosus nevű faj egyetlen példányának a nyelőcsövéből és gyomrából olyan szárnyas termesztömeget tudott kivenni, hogy megszárítva mintegy 21 grammot nyomott. A szűkszájú békáknak több, mint a fele éjjeli állat; szemük bogara függélyes rés.

2. Olvasmány - Hengerférgek

*Kinyílik az ajtó, és Gem lép be rajta. Rögtön az ismert Állattan polchoz veszi az irányt, és a jól ismert mozdulattal levesz egy könyvet a polcról. Ezután tollának kopogása hallatszik, és jegyzetfüzetében egy új bejegyzés olvasható - egy kis idő elteltével.*

~Hengerférgek (Nemathelminthes)
~E csoportban a fonálférgekhez (Nematoda) többé-kevésbbé hasonló, szelvénytelen és nem-parenchymás férgeket foglaljuk össze: ide tartoznak tehát a kerekesférgek (Rotatoria), a sörtésállatkák (Gastrotricha), a tüskésférgek (Kinorhyncha), a fonálférgek (Nematoda) és a tüskésfejűek (Acanthocephala). (Némelyek még a húrférgeket - Nematomorpha - is külön osztálynak veszik, s így a Hengerférgek címe alatt hat állatosztályt foglalnak össze.) A németek `Rundwürmer` névvel illetik az idetartozó állatokat, s ezt a megjelölést törekszik helyettesíteni a `hengerféreg` szó, melyet eddig a magyar nevezettanban nem használtak. A kéziratban eredetileg én is `fonálféregszerűek`-nek, majd később `fonálféregalkatúak`-nak neveztem a Nemathelminthes-csoport, később azonban lemondtam ezekről az egyébként értelmesen hangzó kifejezésekről, mert az állatrendszertanban - a `-szerű` és `-alkatú` toldalékkal képzett fogalmak rendszerint mellék- vagy alárendelést jelentenek, s így e szóvégzetek alkategóriák képzésére, nem pediglen egybefoglaló magasabb fogalom alkotására használatosak. Ha mi is megszokjuk a `hengerféreg` szót, nekünk magyaroknak is éppoly értelmesen hangzik ez a szó, mint a németeknek a `Rundwürmer` kifejezés.
~A hengerféreg teste hengerded; ez attól van, mert a laposférgekkel homlokegyenest ellentétben nincsen kifejezett hasoldaluk s így belső szerveik közül az idegrendszer és a kiválasztószerv sem követi szigorúan a hasoldalhoz való alkalmazkodást. A magasabbrendű férgektől teljesen elkülöníti testük szelvénytelen (amera) volta, a laposférgektől pedig jól megkülönböztethetők azon az alapon, hogy a bél és a bőr közét nem kötőszövet (parenchyma) párnázza ki, hanem ahelyett odvas rések képződnek. Az első pillanatra azt hihetnők, hogy ez az állapot a vérerek kiképződésére kedvező, pedig nem úgy van, mert ezek a szelvényektől nem kamrázott tág rések éppen ellenkezően a tápláló nedvek áramlását segítik elő s így a vérereket fölöslegessé teszik. Innen van az, hogy egyetlen hengerféregben sem képződik vérér, holott a szelvénytelenek (Amera) egyik alsóbbrendű csoportjában, a zsinórférgekben a vérér már felbukkan. Testük többnyire hosszúra megnyúlt, szájuk és alnyílásuk rendszerint terminális fekvésű. A magzati szájnyílás a kifejlett lény szájává lesz, tehát a hengerférgek protostomiások.
~Bőrük vagy egyrétegű hám (mely néhol csillós), vagy pedig sejtek összeolvadásából keletkezett syncitium; a hámot mindig kutikula borítja, mely a fonálférgekben és tüskésfejűekben tetemes vastagságra tehet szert. A központi idegrendszer a bélcső kezdeti szakaszán kiképződő agydúcra és a belőle hátrafutó idegre tagolódik. A fonálférgeket, mint az állatország ama legalsóbbrendű képviselőit jelölhetjük meg, melyekben a garatgyűrű először jelenik meg. Szintén a legalsóbbrendűek abból a szempontból is, hogy a bél a külbőri eredésű előbélre és végbélre, továbbá a bélhámeredetű középbélre (emésztőszakasz) különödik szét. A végbéllel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a cloaca az állatvilág fejlődésében igen régi képződmény, mert mindjárt itt, e legalsóbbrendű csoportban kialakul; így a kerekesférgekben a kiválasztószerv és az ivarszerv, a fonálférgek hímjében pedig az ivarszerv nem a szabad felületen, hanem a végbélbe torkollik. Izomzatuk bőrizomtömlő, mely hosszanti és körkörös rostokból képződik; utóbbi azonban gyakorta hiányzik. Kiválasztószervként a kerekesférgekben igazi protonephridiumok képződnek, a fonálférgekben azonban óriási mértékben megnyúlt sejtekből olyan bőrcsatornák alakulnak, melyekhez lángsejtekből hajtókészülék (hydromotorikus apparatus) nem csatlakozik. Csiraszerveik zsák- vagy csőszerűek, és a kerekesférgekben, valamint sörtésállatkákban a pete- és szíksejtekre való szétkülönülés már megindult.
~Az ivariság a hengerférgekben magasabb fokra jutott, mint a laposférgekben; nevezetesen emezek hímnős állapotával szemben a hengerférgek között általánosan elterjedt a váltivarúság. Csupán a fonálférgekben szokott a hímnősség visszatérni és pedig némely esetben az élősködéssel kapcsolatban.
~A hengerférgek élettere mindenben egyezik a többi szelvénytelenével. Vízben, a fenéktalajban, továbbá nedves mohagyepekben s nedves földben tartózkodnak. Sokan közülük, különösen a fonál- és kerekesférgek a szárazságot is kitűnően elviselik, egész a törékenységig összeszáradhatnak és ilyen állapotukban hónapokig életben maradnak, illetőleg a nedvesség beálltával újra felélednek. Az életnek ilyen szakaszát, melyben - rendszerint - víz híján - az életfolyamatok annyira csökkennek, hogy az állat mintegy a tetszhalál fokán anyagveszteség és látszólag életnyilvánulások nélkül hónapokon át tengeti életét, anabiosisnak nevezzük.
~A hengerférgek egyes osztályainak rokonságát még nehéz kibogozni s még nehezebb azt a közös őst megtalálni, melyből az osztályokat származtathatnók. Ezért ezt az állatcsoportot sokan csak mesterséges gyűjteménynek tekinti, mások viszont már megoldottnak látják a kérdést a kerekesférgeknek az egyenesbelű örvényférgekhez való rokoni kapcsolata révén; közelebbről pedig magukat a hengerférgeket kerekesféregszerű ősöktől vezetik le.

*Mikor hosszas írás után leteszi tollát, kisétál a könyvtárból, igaz, hogy céltudatlanul, de elmegy. Az ajtó előtt még biccent egyet Gordonnak, majd kilép a folyosóra.*

Marx Állatlexikon

A keletafrikai kurtafejű béka (Breviceps mossambicus Ptrs.)

A keletafrikai kurtafejű béka, melyet e különös nemzetség képviselőjének kiválasztottunk, rendkívül zömöktermetű állat. Feje nagyon rövid, arcéle majdnem lapos, melyből az orr alighogy kiugrik, szájnyílása kicsiny, szemei mérsékelten nagyok, előre nézők. Végtagjai nagyon zömökek, könyökig, ill. térdig úgy elrejtőznek a bőr alá, mint valami zsákba, de mindamellett látszik, hogy izmos alkotásúak. Hátulsó lábának a lábtövén igen nagy, kés módjára élesszélű, ásóalakú sarkantyúja van. Legközelebbi rokonaitól majdnem síma bőre különbözteti meg, mely a hátán szennyes vörösbarna, oldalain sárgásbarna, s egyszínű vagy különböző módon feketefoltos lehet. A szemtől le és hátrafelé mind egy rézsútos fekete sáv húzódik; szennyesfehér alsó oldalát nagy, fekete torokfolt díszíti. Testének hossza 5 cm.

Peters W., akinek az állat ismeretét köszönjük, először 1843 december végén találta ezt a különös békát a kis Moçambique-szigeten, ahol az esőzések idején töméntelen számban bújt elő a föld alól és azután éppen olyan gyorsan ismét eltűnt. Nagyon gyámoltalan volt és nem tudott ugrálni, hanem csak nagyon lassan mászva tudta helyét változtatni. Peters később megtalálta a szárazföldön is Sena mellett, újabb utazók pedig a Zambézi- és a Donda-folyók mellett is fogták, s találták, igaz, hogy meglehetősen ritkán, Délnyugat-Afrikában is. Az állat egész alkotása, szűk szájnyílása, hosszú, odanőtt nyelve, a fogak hiánya, tág gyomra, mind egészen határozottan arra utalnak, hogy termeszevő, azonban életmódjáról közvetlen tapasztalatból mindeddig nem tudunk semmit sem.

Abigail kósza rovata

Ökörbékák (Callula Gray)
A Callula-nemet a kulcscsont hiánya, a függőleges pupilla, a tojásdadalakú, hátul szabad nyelv, az elrejtett dobhártya és a szájpadon futó éles, az ínycsontok által alkotott harántléc jellemzi. A garat előtt is fut még két vagy több, többé-kevésbbé élesen fogazott harántléc a szájpadon. A kéz ujjai szabadok, a lábujjakat többé-kevésbbé jól fejlett úszóhártya köti össze egymással. A kéz- és lábujjak egyaránt tapadókorongban végződnek. A nemzetségnek mintegy 10 faja él Dél- és Kelet-Ázsiában.
Az indiai ökörbéka (Calluta pulchra Gray)
Egyike annak az aránylag kevés szűkszájú békának, amely hazájában az ottaniaknak és az idegennek egyaránt feltűnik nagy hangjával. Nagyon gyengén fejlett úszóhártyáiról és nagy, élesszélű, ásóalakú sarokgumóiról nagyon könnyen fel lehet ismerni. Egyike a nemzetség legnagyobb fajainak, mivel eléri a 76 mm hosszúságot, kerülete pedig a törzse közepe táján ennek a kétszerese is lehet. Flower e rendkívül zömökalakú béka színét élő példányok alapján kb. ilyennek írja le: A fej teteje és oldalai aranysárgák, az arcorrnál barnába átmenők; az orrtól egy barna szalag halad a szemek alatti tájig, innen kezdve sötétbarna lesz és hirtelenül a szem hátulsó széle alatt, vagy valamivel a mögött végződik. Háta szép sötétbarna, a fej agyagsárga színétől élesen elhatárolja egy fekete, egyik szemtől a másikig húzódó harántvonal; széles, nagyon határozott, agyagsárga sáv húzódik a szemhéjaktól a hátulsó lábak tövéig, mely sáv felül, néha még alul is, feketével szegélyezett. A has oldalfalai többé-kevésbbé sárgával és barnával pettyezettek, a hasoldal szennyes vörösessárga, a hím álla és torka fekete, végtagjai szürkék, sötétbarnával pontozottak és többé-kevésbbé határozott, agyagsárga foltokkal díszítettek. Az állat elterjedt India legnagyobb részében, Ceylonban és Dél-Kínában. Szabadban való életéről Flower értesít részletesen. Az ökörbékát Singaporeban, ahova, mint látszik, Sziamból hurcolták be, nagyon gyűlölik éjjeli csendháborításai miatt, mert a hím hangja nagyon erős és már messziről hallható; ez a hang márciusban és áprilisban eső után egyetlen éjjel sem szünetel. A hímek a víz felszínére emelkedve úgy brekegnek, hogy a fejüket éppen csakhogy a víz színére emelik, páratlan hangzacskójukat felfújják, kezeiket, lábaikat szétterpesztik. Kiválóan úszik és jól ugrik. Hímet könnyű fogni, mert lármájával elárulja hollétét, ellenben nőstényt Flower-nek egyet sem sikerült kerítenie. Bőre rendkívül nyálkás, nyelve nagyon rugalmas, féregalakú s 40 mm-nyire is kiölthető. Stoliczka Moulmeinnél találkozott az állattal, ahol napszállta után egy korhadó fatörzsön mászkálva termeszekre vadászott. Flower beszéli továbbá, hogy az esős évszak idején, amidőn esténként, a fénytől csalogatva, sok mindenféle rovar gyűlt össze a lakásában, a béka is bejárt oda és az étkezés idején gyakran nagyon terhessé vált. Egy-két darabot az asztalra tett, s ezek szinte úgy látszott, hogy megértették, mit akarnak tőlük. Mert a helyett, hogy elugrottak, vagy a vendégektől, avagy a szolgák által zavartatták volna magukat, elkezdték a rovarokat fogdosni és jóízűen elkölteni. Buzgón fogdosták a termitákat, hangyákat, apró bogarakat, lepkéket, tücsköket és sáskákat, azonban a nagyobb tücsköket vagy sáskákat nem tudták begyömöszölni kicsiny szájukba, mint ahogy nem fogdosták el a röpködő poloskákat sem, amiben valószínűleg szaglószervük útmutatását követték. Bangkokban az esős évszakban, eső után az esteli levegő mindig tele volt e békák zúgó brekegésével, amely kb. „eungh-angh, eungh-angh” szótagokkal adható vissza, s ez a hangverseny, hol emelkedve, hol szállva, egész éjjel hallható volt. Némely, mindkét oldalt vízzel szegélyezett utcán, ahol az állat bőségesen volt, az ember a szó valódi értelmében nem hallotta tőlük a saját szavát sem, azonban hangjuk negyed- vagy félmérföldnyi távolságból nem kellemetlen, hasonló a vízesés zúgásához. De, mint látszik, még egy másik fajta hangot is tud adni, mely hasonlít a legnagyobb veszélybe jutott ember sikoltásához. Az állatot Sziamban egyes népek eszik is, azonban az igazi sziamiak megvetik.

Irodalmi ÁllatBarát - szűkszájú békaféle helyett békaféle főszereplésével

Ismét egy Heltai Gáspár - féle fabulával jelenítem meg rovatomat, de a szállóigévé vált felfuvalkodott béka kifejezést mindenképpen bele kellett tennem az újságba.

HARMINCEGYEDIK FABULA

A békáról és ökerről

Egy igen szép és kevér öker morál vala a szép zöld pázsiton. Ezt látván a béka, magában kezde mondani: "Bizony szép és nagy állat ez! De mindezáltal én is lehetnék olyan nagy és temérdek, mert ráncos és rettes a bőrem. Ha ez okaért megtartom lélegzetemet, és felfúvom magamat, én is oly nagy lehetek, mint ez öker." És ottan kiterjeszté lábait, és fel kezdé fúni magát, és naggyá mutatni. Monda kedig az ő fiainak: "No, mint tetszik, fiaim? Vajon vagyok-é oly nagy, mint az öker?" Felelének a fiai: "Kezel sem." Ismeg nagyobban fel kezdé fúni magát, és ráncos bőrét nyújtani, és mondá: "No, mint tetszik, fiaim, oly nagy vagyok-é, mint az öker? Felelének azok: "Még sok héja." Tehát minden erőt reá vette a béka, és midőn igen igyeköznék felfuvalkodni, meg kezde a bőre harsogni és szakadni, és ottan kiomla a béli, és meghala.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy minden ember Istenre nézzen, és mint az Isten hivatalját elrendelte, és az ő hivataljának módját az ő szent bölcsességének általa elintézte, abban megmaradjon, és abban eljárjon, és amit az Isten parancsolt neki, avval megelégödjék. Mert valaki az Istennek akaratját és rendelését megutálja, és feljebb kezd hágni az ő testi kévánságából, és azt magának kezdi tulajdonítani, amit az Úristen néki nem szánt, sem adott, szinte úgy kezd járni, mint a felfuvalkodott béka. Szent Pál azt mondja: Quid habes, quod non accepisti? Mi vagyon nálad, melyet mástól nem vettél volna? Ha ez okaért más adja tenéked: vedd el azt hálaadással; és ne légy kövély! Mert aki adta, nyilván való dolog, hogy ismeg elveheti tőled. Megmaradj ez okaért bőredbe, ne fuvalkodjál fel! Lassan járnak messze.

Érdekességek az állatvilágból

A csonkaujjú béka végzete az ember

Tudósok Közép- és Dél- Amerika rendkívül gazdag részein néztek körül, és egyértelmű kapcsolatot találtak a békapopulációk kihalása és a globális felmelegedés között.

Úgy vélik, hogy ideális körülmények jöttek létre a kétéltúekre nézve halálos gombák elterjedéséhez. A nemzetközi csoport a Nature folyóiratban tette közre eredményeit. A kutatások a csonkaujjú békára összpontosultak, ami kritikusan veszélyeztetett állat.

A tudósok összehasonlították a békák utolsó ismert megpillantásait a följegyzett tenger- és léghőmérsékleti adatokkal, és határozott összefüggéseket fedeztek föl. Ennek alapján cikkükben fölvetik, hogy a klímaváltozások vezetnek a chytrid gomba okozta betegség elterjedéséhez.

Itt a vége...

Mindnyájan köszönjük, hogy ismét kézbe vették e lapot, reméljük, hogy élvezték az olvasását!

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                        #133966                         #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 17:42

{

2006. július 30., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 28. szám - A Hattyúfélék főszereplésével

Tartalom:

1. Köszöntő

2. Olvasmány - Iromány a tövisszúró gébicsről

3. Olvasmány - A közönséges temetőbogárról

4. Rovatok

- Marx Állatlexikon

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

Ismét jelentkezünk!28. szám, a Hattyúfélék főszereplésével!

Sajnos Abigail most nem tudott írni, de sebaj, ne bánkódjanak!

2. Iromány a tövisszúró gébicsről

[Könyvtár]

*Az asztalnál való ültéből hirtelen feláll, majd az Állattan polchoz indul. Megfigyelés nélkül levesz egy könyvet, majd átlapozza. Rengeteg érdekessget talál benne. Bár az állatvilág tele van érdekességgel. Így már csak pennáját fogja kezébe, és jegyzetfüzetében egy új oldalra egy új jegyzetet készít.*
~A tövisszúró gébics (Lanius collurio)
~Hazánkban a gébicsfélék négy faját figyelhetjük meg, amelyek közül a tövisszúró gébics (Lanius collurio) a leggyakoribb. A hozzá hasonló termetű vörösfejű gébics (L. senator) rendkívül ritka fészkelő, kóborlóként is elvétve kerül szem elé. A kis őrgébics (L. minor) és a nagy őrgébics (L. excubitor) színezete nagyon hasonló: tollazatukra a szürke, a fekete és a fehér színek a jellemzőek. A kis őrgébics néhány ezer párban költ hazánkban, elsősorban az Alföldön. A legnagyobb termetű nagy őrgébics hazánkban nem költ, csak téli vendégként találkozhatunk vele, általában magányosan. Ez utóbbi két faj szinte váltja egymást: a kis őrgébics májustól augusztusig, a nagy őrgébics pedig szeptember és április között időzik nálunk. ~A tövisszúró gébics pacsirta nagyságú, de igen erőteljes termetű madár. A hím háta téglavörös, feje és farkcsíkja kékesszürke színű. Jellegzetes ismertetőjegye a fejét díszítő széles fekete szemsáv. Testalja rózsaszínnel árnyalt fehér, hosszú farka fekete színű. A tojó tollazatára a fakó rozsdabarna szín jellemző, szennyesfehér melltollazatát hullámos barna keresztsávozás díszíti. E jellegzetes madarat egyes vidékeken vasfejű vagy nagyfejű gábor, vasgaborján, törökveréb vagy csettegő néven ismerik.
~Vadászat közben a tövisszúró gébics leggyakrabban valamilyen kiemelkedő ponton várakozik. Ha megfigyelőhelyén észrevesz valamit, azonnal támadásba lendül: hirtelen lecsap áldozatára, amit általában a földön kap el. Néha vércseszerűen szitál célpontja felett, majd meredeken zuhan prédájára. Zsákmányát még húsz méternél nagyobb távolságból is magabiztosan fogja el. Mivel kiválóan repül, a gyors röptű rovarokat is könnyedén elkapja. Elfogott zsákmányát egy ághoz csapkodva `intézi el`. A hosszabb lábakat és szárnyakat általában lecsipegeti, a kemény kitinpáncélú bogarakat fogyasztás előtt csőrével puhára morzsolja. Meglepően nagy termetű zsákmánnyal is képes elbánni: megfigyeltek már olyan tövisszúró gébicset is, amely egy 25 centiméter hosszú törékeny gyíkot zsákmányolt és etetett fel fiókáival.
~A menü azonban zömében nagyobb testű rovarokból áll. Nyár elején elsősorban cserebogarakat, majd ezek fogyatkozásával földön élő rovarokat, gyakran lótücsköt fogyaszt. Később különféle növényevő futrinkák, augusztusban pedig sáskák, szöcskék, tücskök szerepelnek étrendjében. Tápláléka szeptemberben a legváltozatosabb, ugyanis a rovarok számának csökkenésével minden fogyaszthatót összefog. Fiókanevelés idején nagy mennyiségben zsákmányol rovarokat. Ilyenkor gyakrabban szerepel az étlapján kisebb béka, gyík, egér vagy pocok is. Kivételesen, ha hűvös, esős időben nem talál elég rovartáplálékot, más madarak fiókáit is elhordja a fészekből, vagy az éppen kirepült fiókákat is elfogyaszthatja.
~A gébicsekre jellemző, hogy zsákmányuk egy részét a fészektől távolabb eső cserjék töviseire szúrják. Így egyrészt táplálékraktárt képeznek - amiről gyakran megfeledkeznek -, másrészt megkönnyítik a nagyobb termetű zsákmány feldarabolását is.
~Telelőterületeiről csak késő tavasszal, április végén-május elején érkezik vissza. Rendszerint a hímek érkeznek előbb, a tojók csak néhány nap múlva. A megérkező hímek rögtön saját területet, revírt foglalnak, amelyet elszántan védelmeznek. Megfigyelések szerint a tulajdonképpeni revírt egy nagyobb táplálkozóterület egészítheti ki. A kezdetben nagyobb revírek jelentősen összeszűkülhetnek, ahogy egyre több madár érkezik a területre. A hímek viszonylag halk, dallamos, több madárfaj utánzásával tarkított énekéről - amely más énekesmadaraktól eltérően nem a revír jelzésére szolgál. Kitűnő hangutánzó énekes.
~Az udvarlási ceremónia részeként a hím több lehetséges fészekhelyet mutat a tojónak, amely kiválasztja a megfelelőt. A fészket a pár néhány nap alatt megépíti; anyagát mindketten hordják, de az építés többnyire a tojó feladata. Szúrós cserjére, vadrózsára, kökényre vagy galagonyára, ritkábban alacsonyabb fára, általában két méternél alacsonyabb helyre rakja a fészket. Külső részéhez durvább növényi szálakat használ, belülről pedig finom gyökerekkel és szőrrel béleli. Időnként megfigyelhető, hogy a hasonló élőhelyigényű karvalyposzáta ugyanarra a bokorra, a gébicsfészekhez egy méternél is közelebb építi fészkét.
~A tövisszúró gébics évente csak egyszer költ, ám ha fészekalja elpusztul, pótköltésbe kezd. Az 5-6 tojásból álló fészekalj általában májusban teljes. A tojásokra háromféle alapszín jellemző, zöldesfehér, sárgásfehér és vörhenyesfehér, amelyeket barnás színű, rendszerint koszorú alakban elhelyezkedű, sötétebb színű pettyek tarkítanak. A tojások nemcsak alapszínük, hanem a foltkoszorú színe és helye alapján is igen nagy eltéréseket mutatnak. A fiókák két hét alatt kelnek ki, és 14-16 nap múlva hagyják el a fészket. Az első napokban a tojó a fészekben marad, és csak a hím jár táplálék után. Később már mindkét szülő eteti a fiókákat. A szülők bátran védelmezik fészkelő-táplálkozó területüket. Minden kisebb termetű madarat elűznek, és gyakran a náluk nagyobb termetű madarakra is rátámadnak. Bátorságukra jellemző, hogy fiókanevelés idején a hím akár az emberre is rávág csőrével.
~A boldog fiókakor nyár végéig tart; a hazai gébicsek vonulása már augusztusban megkezdődik. A sort az öreg madarak, elsősorban a hímek nyitják meg.
~Az utóbbi időkben kiderült, hogy a tövisszúró gébics nem fészekrabló. Régebben úgy tartották, hogy a hasznos énekes madarakat elüldözi, de a tudósok kiderítették, hogy a tövisszúró gébics csak nagyon kivételes esetekben nyúl más madárfajok fiókáihoz. Becslések szerint hazánkban él a tövisszúró gébicsek állományának -ami ugyebár nagyon kevés- az ötöde. Ezt nem szabad elhanyagolni, hiszen a védett madarunk igazán nagy büszkeségünk.

A közönséges temetőbogárról

*Ismét lapozgatni kezdi a könyvet, és egy újabb jegyzetet készít.*
~A közönséges temetőbogár *írja fel a címet a papírra, majd tollának hangos mozgaása jelzi a jegyzetkészítés folytatását.*
~A közönséges temetőbogár (Necrophorus vespillo ) aranysárga szőrözetű előtoráról, sárga csápbunkójáról és potrohvégét be nem takaró szárnyfedőinek két narancsszínű harántcsíkjáról ismerhető fel. Alapszíne fekete. Az erős hátulsó lábak szára hajlított, a hímek elülső és középső lábfejének első négy íze kiszélesedett. A bogár cirpelő hangot ad azáltal, hogy ötödik potrohgyűrűjének két lécét a szárnyfedők hátulsó szegélyéhez dörzsöli. Ahol hulla fekszik, oda hamarosan, nagy zúgással odarepül a temetőbogár is, repülés közben szárnyfedőit felhajlítva házfedél módjára tartja felfelé. Az első temetőbogarat számos társa követi, ezek zsákmányukat, legyen az döglött vakond vagy egér, először körüljárják, de nem sokára eltűnnek alatta, szorgalmasan kikaparják a hulla alatt a földet, úgyhogy az lassan süllyedni kezd, körülötte pedig kis hant emelkedik. Nem ritkán megakadnak munkájukban, ha kövecske akad útjukba. Egyesült erővel elhárítják ezt az akadályt is, amíg a hulla a földről el nem tűnt. Laza talajban a hullát 30 cm mélységig is vagy mélyebbre ássák el, kemény talajban megelégszenek felületes betakarásával. A temetőbogarak erejéről és kitartásáról Gleditsch megfigyelései tanuskodnak, melyek szerint négy temetőbogár 50 nap alatt két vakondot, négy békát, három kis madarat, két szöcskét, egy béka zsigereit és két darabka marhamájat ásott el. Bartels szerint a temetőbogarak tevékenysége meglepő hatással van, mert úgyszólván titokzatosan megy végbe. A bogarak, amelyek éjjeli állatok, láthatóan elkerülik azt, hogy helyüket a hulla alatt elhagyják. Csak ritkán jelenik meg a sírásók egyike a felszínen, többnyire egy hím, körüljárja a tetemet, vájkál a tollak vagy szőrözet között, de hamarosan visszasiet a földbe. Ettől az időleges megjelenéstől eltekintve, semmisem árulja el a temetőbogarak jelenlétét, legfeljebb némelykor a hulla sajátságos megmozdulása, az ellene irányított lökések következménye, ami rendszerint egy-egy bogárnak a felületen való megjelenése után következik be. Ez úgy tűnik fel, mintha a hulla időnként éledne, ami különösen akkor furcsa, ha csak egy-egy testrész mozdul meg, ha csak egy-egy testrész alatt folyik a munka.
~Az ivadékgondozás legmagasabb rendű formájával találkozunk a dögbogarak közé tartozó Közönséges temetőbogár esetében. A rovarok esetében is előfordul a `házasság`, legalábbis temetőbogarunk esetében, a hím és nőstény közös erővel gondoskodik a táplálék beszerzéséről, raktározásáról, a lárvák közvetlen táplálásáról, az utódnemzedék felneveléséről. A temetőbogarak dögön élnek. Kisebb emlősök tetemét földelik el, oly módon, hogy a dög alól kikaparják a földet, így az egyre mélyebbre süllyed. Kitartó munkával, akár fél méternél mélyebbre is lesüllyesztik táplálékukat, majd testüket a gödörfalnak feszítve, teljes erejükkel igyekeznek gömbölydedre gyúrni azt. Munkájuk befejeztével a nőstény a döghöz vezető kis folyosó oldalába rakja le petéit. A hullán egy tölcsér alakú aknát váj s elkezdi annak bomlasztását emésztőnedveivel. A járatban kikelő lárvák az anya ciripelő hangjára az előkészített etetőhely felé igyekeznek s élelmet kéregetnek anyjuktól. Az etetésben az apák is besegítenek. A gyorsan fejlődő lárvák a telet kifejlett bogarakként vészelik át. A talajlakó rovaroknak igen fontos szerepük van a talajképzésben, s a természetben elhalt állatok hulláinak eltakarításával, higiéniai szerepük értéke felbecsülhetetlen.
~A temetőbogarak furcsa szokásai már régi idők óta sok mindenféle mondára, fejtegetésre szolgáltattak okot, ezek azonban a szigorú tudományos bírálatot nem állják ki. Így mesébe való, hogy a temetőbogarak egy a földbe szúrt pálcát, amelynek felső végére egérhulla volt kötve, kitúrtak a földből, csakhogy a hullát eltemethessék. Viszont igaz, hogyha helyben valamely oknál fogva nehézségekbe ütközik a hulla eltemetése és ha kisebb hulláról van szó, azt ösztönszerűleg kissé továbbtolják. A fáradtsággal elvégzett munka célját akkor éri el a bogár, ha az eltemetett hullára lerakta tojásait. A tojásokból már 14 nap multán piszkosfehér, hat gyenge lábacskával és négyízes csápokkal bíró lárvák kelnek ki, amelyek a hulla rothadó részecskéit lakmározzák. A kifejlődött lárva mélyebbre furakodik a földbe, ott kis kamrácskát ás magának, majd bábbá alakul, mely eleinte fehér, de később sötét lesz.

*Mikor végzett, leteszi a tollát, összepakol, biccent Gordonnak, és távozik a könyvtárból.*

Marx Állatlexikon

Énekes hattyú (Cygnus cygnus)

Testtömeg : 7,5-12,7 kg
Testhossz : 140-165 cm
Táplálkozás : vízinövények, fű
Szaporodás : 4-5 tojást rak, amely 35 nap után kel ki

Az északi területeken fészkel, sekély édesvizű tavak mentén. Kedveli az erdővel határolt területeket, lassan áramló folyóknál is megjelenik. Télen a megművelt területeken is megfigyelhető. Szinte kizárólag növényevő, a szaporodási időszakban főleg vízi növényeket és füvet fogyaszt. Télen gabonával, burgonyával és más zöldségfélével egészíti ki táplálékát.

A költési idő április-május környékén kezdődik. Különálló párokban fészkel, a párok jól körülhatárolt territóriumot alakítanak ki, amelyet hevesen védenek, még más fajba tartozó vízimadarakkal szemben is. A tojó egyedül költi ki a tojásokat. Egy tanulmány szerint a fiókák 17%-a elpusztul a kirepülés után.

Globálisan nem veszélyeztetett. Állománya viszonylag stabil, csak helyenként figyelhető meg kisebb csökkenés a vadászat és az élőhelyének csökkenése miatt. Magyarországon ritka vendég.

 Fekete hattyú (Cygnus atratus)

Testtömeg: 3,7–8,75 kg
Testhossz: 1,1–1,4 m
Táplálkozás: növényevők, elsősorban algákat és más vízinövényeket fogyasztanak
Szaporodás: 5-6 tojása 35–48 nap alatt kel ki

Az egyetlen fekete színű hattyúfaj. Elsősorban a viszonylag sekély nagy édes vagy félsós vizű tavakat és lagúnákat kedveli, főleg a költési időszakban, de folyóvizek, kisebb időszakos tavak mentén is megtalálhatók. Az utóbbi helyekről a száraz téli időszakban nedvesebb területekre vándorolnak. Nagyrészt a víz színén úszva táplálkozik, de a gyakran láthatók a szárazföldön is legelni.

A többi hattyútól eltérően társas természetű, időlegesen akár több ezren is összeállhatnak. Rendszerint a legmagasabb vízállás idején párzanak, kolóniákban költenek. Fészküket a talajra rakják. A fiókák 49%-a éli meg azt az időszakot, mikor elhagyhatják a fészket

Parkok, állatkertek Európában közönséges díszmadara. Szép megjelenésén kívül a népszerűség másik oka az, hogy jól viseli az európai telet.

Irodalmi ÁllatBarát

A hat hattyú

Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

– Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

– Megmutatnám, hogyne mutatnám – felelte az anyó –, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

– Mi az a feltétel? – kérdezte a király.

– Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

– Akkor gyere velem a kunyhómba – mondta a vénség –, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam – mondta magában. – Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

– Hát a testvéreid hol vannak? – kérdezte az édesapja.

– Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

– Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt – mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

– Csak még erre az éjszakára hagyj itt – könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon –, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

– Jól van – egyezett bele a király –, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

– Nem maradhatsz velünk – mondta a legidősebb fiú –, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

– És én nem válthatnálak meg benneteket? – kérdezte a lány.

– Nagyon súlyos feltétele van annak – szólt a fiú. – Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

– Hát te ki vagy? – kérdezték tőle. – Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

– Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! – biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

– Nem bánom, ha néma is – mondta –, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

– Ki tudja, miféle fajzat – mondogatta. – Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

– Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! – mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

– Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! – kiáltotta. – Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

– Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. – Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

– Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

– Kegyelmezz nekem, uram királyom! – mondta, és odaborult a király trónusához. – Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

– Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! – jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.

Jakob Grimm - Wilhelm Grimm

Érdekességek az állatvilágból

Bütykös hattyú (Cygnus olor)

Ismertetõi: 150 cm. A Bewick-hattyúnál jóval nagyobb; akkora, mint az énekes hattyú. Az öreg madár tollazata tiszta fehér. Csõre narancsvörös, a csõr töve és a csõrtõ gombszerû bütyke fekete. A csõrbütyök tavasszal a hímnél erõsen megnövekszik. Úszás közben nyakát "S" alakban tartja; csõre lefelé irányul. A narancs színû csõr, fekete csõrbütyök és a behajlított nyak jól megkülönbözteti az énekes- és a Bewick-hattyútól. A fiatalok tollazata szürkésbarna; csõrükön nincs bütyök, a csõr színe szürkésrózsaszín, lábuk szürke. A bütykös hattyú ingerlékeny; hamar kész a támadásra. Ilyenkor nyakát összehúzza, szárnyát félig kiterjeszti. Parkokban gyakran tartják félszelíd díszmadárként. Röpte erõteljes, egyenes vonalú. Nyújtott nyakkal repül; szárnycsapása suhogó, dallamos hangot ad. A költési idõt kivéve társaságkedvelõ; néha igen nagy csapatokba verõdik össze.
Hangja: Régi nevével ellentétben nem néma, de csendesebb, mint a másik két faj. Hangja különbözõ magasságú sziszegés.
Élõhelye: Európában sokfelé elõfordul. A teljesen vadon élõk a hozzáférhetetlen mocsarakban, tavakon tartózkodnak. Jégmentes vizeken, tengerpartokon telel. Magyarországon alkalmi vendég, de alig dönthetõ el, hogy vadonélõ vagy félig domesztizált példányok kerülnek hozzánk.

Itt a vége...

Köszönjük, hogy ismét lelkes olvasótáborunk volt, további jó szórakozást egyéb újságok és könyvek olvasásához!

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                                #133966                         #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 13:03

{

2006. július 23., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 27. szám - A Sasok főszereplésével

Tartalom:

1. Köszöntő

2. Olvasmány - Vörösbegy az ablak előtt

3.  Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

A 27. epizód következik, a sasok főszereplésével. Jó olvasást kívánunk!

Marx Állatlexikon

Bukázó sas (Terathopius eucaudatus)

Testtömeg: 1,8-3 kg
Testhossz: 60 cm
Tápláléka : kisebb hüllők, madarak, emlősök, rovarok, döghús.
Szaporodás: a tojó egy tojást rak, a fióka 6 hét után kel ki.

Sasokra kevésbé jellemző színes tollazat borítja testét. Csak a fiatalok egyszerű barna tollazatúak, s öt-hat évbe is beletelik, mire elnyerik az öregekéhez hasonló tarka tollruhájukat. A tojó nagyobb a hímnél, színük azonban ugyanolyan. Nyílt erdőségekben és fás, illetve bozótos szavannákon fordul elő, a nyílt területeket nem kedveli.

Kisebb állatokkal táplálkozik; az élő zsákmány mellett dögöt is fogyaszt. Rendkívül ügyesen repül, híres a manőverező képességéről. A repülő rovarok és a fürge énekesmadarak sem érezhetik magukat biztonságban tőle a levegőben.

A költési időszak elterjedési területén belül változik. Akrobatikus elemeket is tartalmazó nászrepülést mutat be. Fészkét gallyakból, levelekből sziklákra vagy magas fákra építi, néha elfoglalja más fajok régi fészkeit. A párkapcsolat egy életre szól. A fiókák túlélési esélye alacsony, mindössze 2%-uk éri meg a felnőttkort.

Jellegzetes mozdulatokkal kísért, éles rikoltásokkal kommunikál. Az üdvözlésnek tűnő viselkedés oka és célja nem tisztázott, előfordulhat, hogy territóriumát védi és jelzi vele.

Abigail kósza rovata

A parlagi sas

Magyarország egyik legritkább ragadozó madara a parlagi sas. Elterjedési területének hazánk a nyugati határa, az európai populáció számát kb 300 egyedre becsülik. Tipikus életterei az alacsonyabb hegyvidékekkel érintkező sztyepp jellegű élőhelyek, agrárterületek. A Kaukázusban 1500 m-ig is felhatol. Hazánkban középhegységeink peremén, ritkán belsejében és azoknak alfölddel érintkező füves pusztáin, mezőgazdasági területein telepszik meg. A sasok az Accipitridae (vágómadárfélék) családjába tartoznak, amely 217 fajt számlál, és magába foglalja a ragadozó madarak többségét. Sasnak körülbelül 60 fajt neveznek. Ugyanakkor nincsenek olyan megbízható morfológiai jegyek, ami alapján a sasokat meglehetne különböztetni más vágómadaraktól, különösen az ölyvektől, amelyek nagyon közeli rokonaik. A parlagi sas valamivel kisebb az Európában legnagyobbnak számító szirti sasnál. Teste zömök, a fark aránylag rövid, de a szárny olyan hosszú, hogy összehajtva a farok hegyét túlhaladja. Az öreg madarak alapszíne igen mély és egyenletes sötétbarna. A fiatal parlagi sast fakó barnássárga s a tollak szegélye révén sötétbarna hosszfoltokkal rajzolt tollazata feltűnően megkülönbözteti a fiatal szirti sastól, összetéveszteni csak legközelebbi rokonával lehetne, a nyugati parlagi sassal, ha abból több példány élne.
Elterjedési területe: A parlagi sas elterjedési területe igen nagy, Magyarországtól Kínáig ér. Régebben előfordult Németország területén is. Ezt a sas fajt leghelyesebben pusztai madárnak nevezhetjük, de nem kerüli el a síkságok erdeit és a középhegységeket sem. A tél beálltával rendszeresen elvonul lakóhelyéről és csak akkor tér vissza, ha elolvadt az utolsó hó is. Más rendszeresen költöző sasokkal ellentétben nem vándorol messzebb annál, mint amennyi okvetlenül szükséges. Megélhetéséhez és szaporodásához nagy élettérre van szüksége. Tavasszal a tojó két tojást rak, amiből csak az egyik fióka fogja megérni a kirepülés idejét, mivel az idősebbik utód kilöki, vagy megöli a fészekből fiatalabb társát. Eleségét legfőképp olyan mezei rágcsálók, mint az ürge, de elfogyasztja a gyíkokat és a kisebb madarakat is. Akár 50-60 évig is elél. A most használt nevén kívül régen több elnevezése is volt, hívták gémes sasnak, határsasnak vagy pusztai sasnak. Ha idő előtt nem pusztulnak el, mondjuk valamilyen mezőgazdasági méregtől, vagy nem repülnek neki egy villanyvezetéknek, akkor akár 50-60 évig is elélnek. Erre egy régi történet a bizonyíték. 1883-ban, Brandenburgban elfogtak egy parlagi sast, amely egy aranygyűrűt viselt a lábán. Az egyik oldalán "10. 9. 1827" felirat szerepelt, a másik oldalán "H-K. s O.K. Eperjes" volt az írás. A természettudósok utánajártak a dolognak és kiderült, hogy Heller Károly és Okruczky Károly volt az a két eperjesi lakos, akik hosszabb ideig fogságban nevelték a madarat. Ők tették az aranygyűrűt a sas lábára, amikor szabadon bocsátották, azaz 1827. Szeptember 10-én. A madarat egy nap eltéréssel pontosan 55 év múlva találták meg, becses adathoz jutva a szabadon élő sasok életkorára vonatkozólag. A sasokat korábban előszeretettel vadászták, mivel kártékony állatoknak tartották. Élőhelyeik eltűnése következtébe számuk annyira megfogyatkozott, hogy napjainkban a legvédettebb állatok közé tartoznak. Fennmaradásuk és jövőjük nagymértékben függ attól, hogy sikerül-e megőrizni valamit a puszták eredeti állapotából.

Irodalmi Állatbarát - Gordon Laville rovata

Esopus: Az sasról és egyéb madarakról

Az sasról és egyéb madarakról.

Sziletése napját jelenté egyszer, hogy szolgáltatná a sas. A madarakat vocsarára hívá, el is jevének sokan kezzilek, és azokat nagy öremmel és jó kedvvel fogadá, és egyenként őket mind meg evé.

Értelme.

Nem mind barátink, kik szép szót ránk raknak,
Mert a szép szók alatt sokszor mérgek laknak,

Úgy teszen volt sas vacsorán a több madaraknak.

Érdekességek az állatvilágból

Míg az oroszlánt a négylábú állatok királyának, a sast a szárnyasok uralkodójának tartották eleink. Az alakjuk sokszor össze is keveredett, az oroszlántestű, sasszárnyú lények egyik legismertebb képviselői a griffmadarak. A sasra a Nap, a megvilágosodás madaraként tekintettek, ő az egyetlen élőlény, amelynek szeme bírja annak fényét. Hitték, hogy az öreg sas a Napba repülve, majd vízbe zuhanva nyeri vissza a fiatalságát.

A szibériai és észak-amerikai indián törzsek a legfelsőbb lényt tisztelték a „Menydörgés Madarában”, a fejdísznek tűnő sastoll is a vele való kapcsolatot jelképezte. Majdnem minden pusztai népnek - köztük a magyarnak is - a totemállata volt a sas.

A mondák szerint a kígyó esküdt ellensége, amely kifejezi az Ég és a Föld szembenállását. Nagyon sokszor feltűnő motívum az égberagadás, amely során a hős a sas által jut fel a Világfa tetejére. A keresztény jelképrendszerben is feltűnik ez a mozzanat, a hallal a karmai között égbe emelkedő sas ugyanis Krisztust jeleníti meg, aki a hivők lelkét a mennybe ragadja.

Itt a vége...

Köszönjük, hogy ismét elolvasták és egyáltalán kézbevették ezt az epizódot is, további jó olvasást és természetjárást kívánunk!

  

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                          #133966                         #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 15:14

{

2006. július 16., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 26. szám - A Gólyafélék (Ciconiidae) főszereplésével

Tartalom:

1. Köszöntő

2. Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

Ismét jelentkezünk, ezúttal a 26. számmal, a gólyafélék főszereplésével.

Marx Állatlexikon

A fehér gólya(Ciconia ciconia)

A magyarországi fehérgólya-állomány néhány évtized alatt 8000 párról 5000-re csökkent. Az 1970-es évek közepe óta végzett védelmi tevékenység eredményeként a populáció stabilizálódott.

Napjainkban tovább folytatódik a táplálkozóterületek zsugorodása. A gólyák táplálkozó- és fészkelőterületeinek döntő része nem áll védelem alatt. Megnyugtató azonban, hogy az ország legsűrűbb állományú északkeleti-keleti részén nagy területek védettek (pl. Beregi-síkság, Bodrogzug, Hortobágy). Jelentős veszélyforrás a középfeszültségű szabad légvezeték-hálózat is, amelynek tartóoszlopain gyakran éri áramütés a madarakat. A védelmi terv meghatározza a jelenlegi veszélyeztető tényezőket, amelyek a következők: táplálkozóterületek csökkenése, áramütés, fészkek megsemmisülése stb., és javaslatokat fogalmaz meg azok elhárítására. A terv szerint a legfontosabb teendők: az EU integráció során a táplálkozóterületek hosszú távú megőrzésének biztosítása, a középfeszültségű vezetékek oszlopainak szigetelése, további fészektartók kihelyezése.

ELTERJEDÉS
A fehér gólya Európában a Pireneusi-félszigeten, továbbá Németországtól a Közép-Orosz-hátságig fészkel. Nyugat-Európából mint fészkelő, már csaknem teljes egészében eltűnt. Hiányzik a Brit-szigetekről, Skandináviából és Olaszország nagy részéről is. Európán kívül csak Északnyugat-Afrikában, Kis-Ázsiában és Észak-Mezopotámiában fészkel.

Magyarországon a fehér gólya általánosan elterjedt, és a fészkelésre alkalmas helyeken mindenütt megtelepszik. Elsősorban a sík- és dombvidékek madara, a 250 m tengerszint feletti magasság alatti területeken mindenhol előfordul. A nedves területekhez kötődik, ezért állománysűrűsége a rossz vízháztartású agyagos öntéseken, réti, szikesedő, vagy erősen szikes talajokkal jellemezhető területeken a legnagyobb. Ott, ahol a talaj vízáteresztő képessége nagyobb, kisebb számban fészkel. Az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló térségekben állománya lényegesen alacsonyabb, de a nagy kiterjedésű lucernaföldek közelében még olyan helyeken is megtelepedett, ahol korábban évtizedek óta nem költött.

ÁLLOMÁNYNAGYSÁG
A Nemzetközi Madárvédelmi Tanács, mai nevén BirdLife International 1934-ben szervezte az első nemzetközi gólyaszámlálást, amelyet 1958-ban, 1974-ben, 1984-ben, és 1994/95-ben ismételt meg. Magyarország 1941-ben kapcsolódott be a felmérésbe, de nálunk a nemzetközi számlálások közötti időszakban is (1963, 1968, 1979, 1989, 1999) végeztek országos felméréseket. A nemzetközi számlálások alapján, nyomon követhető a nyugat-európai állomány csaknem teljes kipusztulása, melynek fennmaradt része az utóbbi években enyhén növekedett. Ezzel szemben a közép- és kelet-európai állomány igen jelentős nagyságú.

A hazai állomány 1958-tól 1974-ig folyamatosan csökkent, 8000 párról 4800-ra. Ezt követően lassú gyarapodás mutatkozott és a védelmi intézkedések hatására napjainkra 5000-5500 pár körül állandósult a fészkelőpárok száma.

VÉDELMI HELYZET
A fehér gólya teljes fészkelőterületén védelem alatt áll. Magyarországon 1901 óta részesül törvényes oltalomban, 1993-tól fokozottan védett. Természetvédelmi értéke 100 000 Ft. A jelenleg hatályos jogszabályok alapján a fehér gólya fészkeinek áthelyezéséhez, vagy eltávolításához a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges. A magyar Vörös Könyv szerint az aktuálisan veszélyeztetett fajok kategóriájába tartozik. Az MME által 1999-ben összeállított Vörös Lista szerint magyarországi állománya alapján az ún. védelemtől függő fajok kategóriájába tartozik.

ÉLETMÓD
Fészkelőterület
A fehér gólya eredetileg a mocsaras, nedves területek madara. A vizes élőhelyek lecsapolása, a szántóföldek terjeszkedése jelentősen csökkentette eredeti élőhelyét. Ma csaknem a teljes állomány lakott területen fészkel. Korábban fészkét főleg fákra, épületekre rakta. A hetvenes évektől kezdve a hagyományosnak tekinthető fészkelőhelyek - fa, kémény - megváltozása és megszűnése következtében az állomány nagy része fokozatosan áttelepült a villanyoszlopokra. Az 1990-es években a fészkek 70-80%-a ezeken található, de egyes megyékben ez az arány a 80%-ot is meghaladja. A gólya fészkelőhelye és táplálkozóterülete ma már nem esik egybe, mivel főleg lakott területeken költ, és sokszor attól nagyobb távolságra táplálkozik.

Költés
A gólyapárok többsége elszórtan, egyesével fészkel, de helyenként laza telepei is kialakulnak. Valódi telepes fészkelése hazánkban ritka, de pl. Spanyolországban gyakori. Fészekalja április második felében teljes, és átlagosan 4-5 tojásból áll. A tojó 2-3 naponként rak le egy-egy tojást. A 29-30 (max. 34) napig tartó kotlást a második tojás lerakása után kezdi meg. Nappal a szülők váltják egymást, de éjszaka csak a tojó ül a tojásokon. A kikelt fiókák négyhetes korukban állnak fel és a 8-9. héten repülnek ki. A gyenge, beteg fiókákat az öreg madarak kidobják a fészekből. A kirepülő fészekalj nagyságát a mindenkori táplálék- és időjárási viszonyok, illetve a költőpár kora és a tojásrakás kezdete határozza meg. Fészkenként a 2,2-2,3 kirepülő fióka tekinthető átlagosnak. Ivarérettségüket 3-5 év alatt érik el, nagyobbik részük azonban már az első évben elpusztul. A legidősebb példányok 30 évig is élhetnek.

Táplálkozás
A fehér gólya táplálkozása rendkívül változatos. Főleg a nedves réteken, kaszálókon, tarlókon, friss szántásokon, útszéleken és árokpartokon keresgél. Leggyakoribb táplálékállatai a szöcskék, sáskák, cserebogarak, futrinkák, ganéjtúrófélék, apró rágcsálók, békák, ebihalak, gyíkok, halak, de sok gilisztát is elfogyaszt. Vonuló és telelőterületein a száraz szavannákon is táplálkozik, ha ott megfelelő mennyiségű táplálékot talál (pl. sáskajárás idején).

Vonulás
A fehér gólya vonulási útvonala és telelőterülete a gyűrűzési eredményeknek köszönhetően jól ismert. A gyülekezés augusztus elején kezdődik, és a kisebb-nagyobb csapatokba verődött fiatal gólyák augusztus 20. és 30. között indulnak útnak, az öregek viszont csak szeptember elején. Vitorlázó repülők lévén a szárazföld felett kialakuló felszálló légáramlatokat kihasználva haladnak dél felé. Az európai állomány két "kapun" keresztül hagyja el földrészünket. A németországi Weser-folyótól nyugatra fészkelők a Gibraltári-szoroson átrepülve Nyugat-Afrika partjainál haladnak tovább, és Közép-Afrikában telelnek. A kelet-európai gólyák, s így a hazánkban fészkelők is, a Boszporusz felett kelnek át, majd Kis-Ázsiát átszelve a Földközi-tenger keleti partvidékén haladnak tovább, s a Szuezi-öbölnél érik el Afrikát. Innen a Nílus folyását követik, majd Ugandán, Kenyán, Tanzánián és Zimbabwén keresztül a Fokföldig vonulnak. Az állomány részben a kelet-afrikai szavannákon telel. Fészkelőhelyükre január végén, február elején kezdenek visszaindulni és rendszerint március második felére, április elejére fejeződik be a visszatérésük. Az elsőéves gólyák egy része még nem tér vissza, ezek a nyarat a Közel-Keleten töltik. Az egy évesnél idősebb fiatalok csapatokba verődnek s egész nyáron együtt vannak. Gyakran zaklatják a környéken fészkelő párokat. Ezek közül kerülnek ki a nyár második felében fészket építő, vagy foglaló párok.

Abigail kósza rovata

A Fekete gólya

Vége az állatvilág számára is sok megpróbáltatást jelentő télnek, a tavasz közeledtét jelzi az is, hogy egy kicsit később a szokásosnál, de végül megérkeztek az első gólyák Magyarországra. A fehér gólyák fogyását az utóbbi évtizedekben Európa-szerte sikerült megállítani, kevésbé ismert rokonát, a fekete gólyát azonban még mindig a kipusztulás fenyegeti. A fekete gólya, akárcsak a fehér, a gázlómadarak rendjébe tartozik. A gázlómadár fogalmán ökológiai típust értünk, amely több különböző, egymással csak részben rokon családba sorolható, mégpedig a gémfélék, a gólyafélék, a darufélék és a flamingófélék családjába. Ezek egymástól jól megkülönböztethetőek, ami összeköti őket, hogy táplálékukat mindannyian hosszú lábaikkal a vízben gázolva szerzik. A fekete gólya a fehér gólyával ellentétben nem húzódott be az emberi településekre, inkább háborítatlan erdők mélyén fészkel. Általában természetszerű, gazdag és változatos élővilágú öreg erdőket választ, melyek rendkívül sok természeti értéket hordoznak. Életmódja sokkal inkább vízhez kötött, mint fehér rokonáé. A hazai állomány a Magyar Madártani Egyesület (MME) által 1995-ben elvégzett felmérés alapján 150-200 pár volt. Legjelentősebb élőhelyei a Dunántúl déli részén Somogyban, Baranyában és a Duna menti galériaerdőkben találhatóak. Előfordul csaknem valamennyi középhegységben, a Tisza mentén és Szatmárban is. Az 1930-as években végzett felmérések szerint hasonló volt hazai elterjedése. Vonulási időszakban táplálkozásra alkalmas vizes területeken bárhol megjelenhet. Augusztusban, szeptemberben tarlókon, mezőgazdasági területeken is megfigyelhetők pihenő, táplálkozó csapatok. Sok fekete gólya-pár a korábbi irodalmi adatokkal szemben csak néhány évig használja fészkét, vagy évről évre újat épít. Az európai állomány súlypontja az észak- és közép-keleti országokra tehető. Ezek közül jelentősebbek állománynagyság illetve elterjedési sűrűség szerint: Oroszország, Lettország, Belorusszia és Lengyelország. Az 1990-es évek közepén az Európában fészkelő fekete gólya-párok száma 10-15 ezer volt, Ázsiában 3-4 ezer pár fészkelt. A Dél-Afrikában élő állomány nagyságát ezer párra becsülték. A fekete gólya elterjedési területén 105 országban fordul elő, 44 országban fészkel, 32-ben védett. A múlt század második felében eltűnt Svédországból, dániai állománya 150 párról egy párra apadt. Az utóbbi húsz évben létszáma Európa több országában növekedett. A 80-as évek elejétől visszatért Dániába, 1995-ben már legalább 8 pár költött; Olaszországban pedig, ahol 1994-ig nem volt bizonyított fészkelése, 1995-ben már 3 pár költését ismerték. A legfrissebb adatok szerint Iránban is fészkel 1994 óta. A fekete gólya legkedveltebb élőhelyei a kisebb vízfolyásokkal, patakokkal átszőtt, csendes holtágakkal, láprétekkel tarkított erdős területek, melyekből nem hiányoznak az idős fák, az egykori legelőerdőkből visszamaradt, fiatal fák sűrűjében megbújó öreg kocsányos tölgyek. A Duna árterében a tölgy-kőris-fehérnyár erdőket szereti legjobban. Dél-Dunántúlon keményfás ligeterdőkben fordul elő, míg a Tisza mentén a fűz-nyár ligeterdőt választja. Középhegységeinkben bükk- és fenyőerdőkben fészkel. Mindig szüksége van beszálló folyosóra, ezért nagyon sűrű erdőben nem szeret fészkelni: gyakori, hogy fészke utak vagy nyiladékok közvetlen közelében található. Egy-egy megfelelő erdőfoltban folyamatosan - akár több mint húsz éven át - fészkel fekete gólya. Előfordul, hogy egy-egy párnak csak egy fészke van, de ismertek olyan élőhelyek, ahol több fészket is épít, és azokat felváltva használja. Több helyen megfigyelhető, hogy az adott évben költésre nem használt fészkeit is javítgatja. Márciusban megjelenik a fészkelő hely környékén, 7-10 nap múlva a fészkénél. Április közepéig rakja le tojásait. A kotlás gyakran már az első tojás lerakása után megkezdődik, és 30-40 napig tart. A fiókák körülbelül három hónapig maradnak a fészekben. Évente egyszer költ. Amíg a fiókák kicsik, az egyik öreg madár mindig a fészekben tartózkodik. Tollasodástól a táplálék gyűjtésében mindkét szülő részt vesz. A fiatalok néha már július második felében elhagyják a fészket, de nem ritka, hogy augusztus közepéig a fészekben tartózkodnak. Leggyakrabban három fiatal repül ki egy-egy fészekből. Fészkét általában alacsonyabbra építi, mint a ragadozó madarak: a lombkorona alsó felébe. A fészek általában lapos, nagy és kerek. Táplálkozó helye rendszerint a fészkelő hely közelében lévő sekély állóvíz, nedves rét vagy patakmeder. Fő tápláléka hal, béka, ebihal, gőte, ritkábban gyík, rovar, kisemlős. Kedveli a sekély vizeket. Nyár végén, a vonulás előtti időszakban kis- és nagy kócsagok, szürke gémek és kanalas gémek társaságában, csoportosan halásznak Vonulása nem teljesen ismert. Az Európában fészkelők legnagyobb része Afrikában tölti a telet. Augusztusban csapatokba verődnek, és általában október elején tűnnek el teljesen a magyarországi táplálkozó helyekről. A Magyarországon gyűrűzött madarak közül egy a Nílus torkolatvidékén, egy Csádban, egy az Egyenlítő közelében pusztult el. Március elejétől a telelőhelyről visszatérő csapatok ismét láthatók a Boszporuszban. A színes gyűrűs jelölés bevezetésének köszönhetően a vonulás kutatásában az elmúlt években látványos eredmények születtek. A fekete gólyák különböző korcsoportjai egymással nem keveredő csapatokban vonulnak. Ma még nem tudjuk, hogy a fiatalok származási helyüktől mekkora távolságra fészkelnek majd kifejlett korukban. Egy 1995-ben végzett felmérés szerint a világon fészkelő fekete gólya-állomány 65 százaléka van kitéve zavarásnak fészkelő helyén, illetve a telelőterületeken. A zavarás fő tényezői a fészkelő helyeken főleg erdészeti jellegűek. Ilyen probléma a költőhelyként szolgáló idős erdők kitermelése, helyettük ipari nyersanyag-termesztő ültetvények telepítése. Második helyen említhetjük a táplálkozó hely-vesztéssel járó vízrendezést, harmadik helyen pedig az elektromos távvezeték-oszlopok okozta áramütéseket. A fekete gólya Magyarországon csakúgy, mint Közép-Európában mindenütt, veszélyeztetett faj. Hazánkban a fokozottan védett fajok kategóriájába tartozik, eszmei értéke 250 000 Ft. Védelme a mai napig megfelelő összehangolt országos program hiányában egyedi esetekre korlátozódott. A madárvédők világszervezete (a BirdLife International) szerint az úgynevezett SPEC 3 kategóriába tartozik, míg máshol a ritka fajok között tartja számon.

Irodalmi Állatbarát - Gordon Laville rovata

Arany János: A rab gólya

Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!

Érdekességek az állatvilágból

A fehér gólya állományadatai (Forrás: Motoring Központ)

Állományadatok
	Állománynagyság
	Terület: Magyarország
	Idôszak: 1998 - 2002
	Státusz: fészkelő állomány
	Állomány nagysága: 4800 - 5600
	Egység: fészkelő pár
	Becslés minősége: jó
	Adatközlő: MME Monitoring Központ
	További állomnánynagyság adatok
	Trend
	Terület: Magyarország
	Idôszak: 1990 - 2000
	Státusz: fészkelő állomány
	Változás nagysága: nincs jelentős változás
	Trend iránya: stabil
	Becslés minősége: jó
	Adatközlő: MME Monitoring Központ
	További trend adatok
	Védelmi státusz
	Hazai jogi védettség: fokozottan védett
	Pénzben kifejezett érték (Ft): 100000
	SPEC kategória: 2
	Európai veszélyeztetettség: Sebezhető faj
	További információk
	Hazai előfordulás
	Státusz: rendszeres fészkelő
	Hazai előfordulási időszak: március-október hónapokban
	Referencia Magyar et al. 1998
	Térkép
	Terület: Magyarország
	Idôszak: 1985 - 1992
	Megnevezés: Fészkelési eloszlás és -abundancia térkép

Itt a vége...

Köszönjük, hogy ismét elolvasták a lapunkat, jövő héten ismét jelentkezünk.

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                          #133966                         #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 17:00

{

2006. július 9., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 25. szám - A Medvefélék főszereplésével

Tartalom:

1. Köszöntő

2. Olvasmány - Vörösbegy az ablak előtt

3.  Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

E szám a medvefélék főszereplésével íródott. Érdekesség az ő családjukban is akad. Nos, jó olvasást kívánunk!

2. Vörösbegy az ablak előtt

*A lépcsőn való lassú cipőkoppanások jelzik, hogy egy megfáradt ember tart szobája felé. Gloria belép a barátnője és az ő szobájába, majd gyors átöltözés után az ágyba veti magát.Bár még csak délután van, de egy fáradt lélek mindig aludhat.*
*Pár órával később egy halk, gyöngyöző madárhangra lesz figyelmes. Felkapja a fejét, és maga elé suttogja a madár nevét.*
~Vörösbegy~ Majd az ablakhoz lép, hogy megbizonyosodjon a válasza igazáról. Rögtön pennájához nyúl, és egy kis papirosra jegyzetet készít az állatról.~

Vörösbegy (Erithacus rubecula)
~Elterjedési területe igen nagy, szinte az egész kontinensünk. Földrészünknek csak a legészakibb területeiről hiányzik. Hazánkban elsősorban a lombos, elegyes, valamint gazdag aljnövényzetû erdők lakója. A túl száraz környezetet kerüli. Kedveli a nedves patakvölgyeket és az erdei mélyutak környékét. Ritkábban ártéri erdőkben, nagyobb parkokban, ligetekben és bokros, elvadult kertekben is költ. Valamikor szinte csak az erdõkben élt, azután megjelent a parkokban, kertekben. Egyre gyakrabban bukkant fel az ember közelében. Az ilyen madarakat kultúrakövetõnek nevezzük.
~ Tavasszal általában március közepén érkezik, a fekete rigó mellett egyike a tavasz elsõ dalos hírnökeinek. A fészkelőhelyeken először a hímek jelennek meg, területet foglalnak, s énekükkel jelzik birtokuk helyét a később érkező tojóknak. A később érkező tojók párt választanak maguknak, és ezzel együtt revírt is. Mint a legtöbb énekesmadár populációjában, a vörösbegyében is többségben vannak a hímek. A megfigyelések szerint mintegy 20 százalékuk nem jut párhoz. Nem is olyan ritka a bigámia: a két tojó egymás ellen védelmezi a szomszédos revíreket, a hímnek ellenben szabad átjárása van. A párok többsége külön területet választ magának, s azt a hím elkeseredetten védi. Ebben az időszakban a fő tevékenysége az, hogy revírjének bizonyos pontjain énekel. Ezzel is jelzi a birtokhatárokat, valamint azt, hogy képes a területét megvédeni.
~ A fészek helyét a tojó választja ki, és egyedül építkezik, miközben a hím a közelben énekel. A fészket általában a talajon vagy annak közelében építi a tojó, úgy, hogy felülrõl és oldalról is védett legyen. Ezért félig-meddig odúfészkelõnek mondható. Az énekesmadarak többsége, különösen a talajon fészkelõk, igyekeznek minél jobban elrejteni költõhelyüket. Így is nagyon sok fészekalja semmisül meg a szárnyas vagy prémes fosztogatók tevékenysége nyomán.
~A fészek alapja száraz levelekbõl és mohákból készül. A csésze finom gyökerekből, mohából és szőrszálakból áll. A fehér alapon ibolyaszínûen vagy halványsárgásan foltozott tojások száma négy és nyolc között változik, de a legtöbb a hat-hét tojásos fészekalj. Hazánkban az elsõ fészkelés áprilisra esik. A tojó egyedül kotlik, s általában az utolsó tojás lerakása után kezdi ülni a fészekaljat. A kotlás 12-13 napig tart, eközben a hím rendszeresen eteti a fészekrő felkelő párját. A tojások a hajnali vagy a reggeli órákban pattannak meg.
~ A vörösbegy gyakori, védett madarunk. Hazai állományát nem fenyegeti közvetlen veszély, bár sok természetes ellensége van. Más élõlényekhez hasonlóan a vörösbegyet is az élőhelyek rohamos megszûnése, átalakítása veszélyezteti a legjobban. A városi parkokba, kertekbe, az ember közelébe húzódott példányoknak azzal segíthetünk, ha sűrű bokrosokat telepítünk. Kedvelik a földön szertekúszó, szövevényt alkotó borostyánt. Emellett a ragadozók, elsõsorban a macskák távol tartásával, valamint madáritatók létesítésével is segíthetjük őket. Ôsszel a vörösbegy vonulásának sikeréhez is hozzájárulhatunk, ha bogyótermõ cserjéseket, elsősorban fekete bodzát telepítünk.

*Mikor végzett, leteszi pennáját és a madár fészkére néz.*
~ A kakukk a vörösbegy fészkébe szereti tenni tojásait. A kakukk akkor helyezi a fészekbe a tojását, amikor a gazda nincs a közelben. A vörösbegy leginkább csak akkor hagyja sorsára a fészkét, ha abba elsõként kerül kakukktojás, egyébként nekilát a költésnek. Egy-egy kakukkfióka felnevelkedése ugyan egy fészekaljnyi énekesmadár pusztulásával jár, de mivel a kakukk elsõsorban gyakori énekesmadár fészkeibe rakja tojásait, nem fenyegeti sem a vörösbegy, sem a nádirigó állományát.

*Majd felöltözik, és jegyzetkönyvvel a hátizsákjában kilép az ajtón. Majd a lépcső felé veszi az irányt, bár az úticéljáról még fogalma sincs.*

Marx Állatlexikon

Barnamedve (Ursus arctos)

Testtömeg: 100-800 kg
Testhossz: 1-3 m
Tápláléka: mindenevő, gerinces és gerinctelen állatok, növények
Szaporodása: 180-266 napig tartó vemhesség után 2-3 bocsot hoz világra

A barnamedve az egyik legnagyobb elterjedésű szárazföldi ragadozó, a medvék családjának legsikeresebb faja. A faj életrevalóságát mutatja, hogy rendkívül változatos élőhelyeken is képes megélni, a félsivatagokban, magashegységekben és a tundrán egyaránt megtaláljuk képviselőit. Az eltérő életfeltételekhez alkalmazkodó alfajai jelentősen különböznek mind testfelépítésükben, nagyságukban, mind viselkedésükben. A mérsékelt égövben elsősorban a magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeket kedveli.

A medve tipikus mindenevő, gyakorlatilag mindent fogyaszt, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs, vagy éppen rovar, kisemlős vagy szarvas méretű zsákmány. Nyáron elsősorban növényeket, terméseket és hagymákat fogyaszt. Ahogy a táplálék után kutat, előszeretettel ássa ki üregeiből lakóikat, köztük egereket, mormotákat. Az ízeltlábúak, például molyok lárvái is kiemelt helyen szerepelnek az étrendjében, a mézet közmondásosan kedveli. Különösen ősszel, a téli nyugalmi időszaka előtt fontosak ezek a protein- és zsírforrások, mikor felkel szedniük az elkövetkező kemény hónapok tartalékait. A dögöt sem veti meg. Egyes alfajai eltérő mértékben vadásznak nagyobb állatokra. A grizzly például gyakran vadászik még jávorszarvasra is, sőt, alkalmanként a fekete medvét is elejti. Más barnamedvék csak ritkán vadásznak, főként növényekkel, termésekkel, fűfélékkel táplálkoznak. Elsősorban az észak-amerikai medvék ismertek arról, hogy a lazacok vándorlásakor súlyos vámot szednek a halakból. Ilyenkor a magányos állatokból többen is összegyűlhetnek egy-egy kedvező folyószakaszon, majd a vízben állva kapkodják ki az árral birkózó lazacokat. A barnamedvéknél több esetben megfigyelték a kannibalizmust is, főleg a fiatal állatok esnek áldozatául az idősebb hím medvéknek. Természetes ellensége nincs, egyedül a szibériai tigrisről tudjuk, hogy zsákmányállatának tekinti, de az ilyen összeütközés ritka. Ahol a tigrisnek kisebb alfajai élnek, ott ennek ellenkezőjét figyelték meg, vagyis a barnamedve ölte meg csúcsragadozó vetélytársát.

A barnamedve bármelyik napszakban aktív lehet, de általában reggel és este táplálkozik, a nap többi részében fedezékében pihen. Rendszerint egy mélyedést ásnak maguknak, amelybe belefeküdhetnek. Hatalmas területeket, több száz kilométereket is megtehet az év folyamán, mikor az évszakok változásainak megfelelően kedvező táplálékellátottságú területeket keres.

Nem jellemző rájuk a territoriális viselkedés, az egyedek által bejárt területek átfedők. Alapvetően szoliter állatok, de a bő táplálékforrásoknál (pl. lazachalászatnál, erdei gyümölcsben gazdag erdőrészek) többen is összegyűlhetnek. Ekkor több korosztályból álló családi csoportok alakulnak ki, amelyben viszont már megfigyelhetőek az egyedi erőn alapuló dominancia viszonyok. Ebből kifolyólag a legerősebb hímek a legmagasabb rangúak, bár a legagresszívebbek a bocsokat védő nőstények.

Téli nyugalmi időszakuk a tél elején kezdődik, és a helyi viszonyoknak megfelelő ideig tart (a melegebb vidékeken el is maradhat). Ekkor egy odút ás, majd száraz növényekből bealmol magának. Elsősorban nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei között találhatók ezek a medveodúk. Sokszor ugyanazt az odút használják a rákövetkező években is. A nyugalmi időszak alatt nem hibernálódnak teljesen, gyakran ébren vannak, ezért nem is beszélünk igazi téli álomról, mint egyes rágcsálók, hüllők és kétéltűek esetében. A testsúlyúk viszont jelentősen lecsökken, akár 200 kg-ot is fogyhat, ezért tavasszal fontos, hogy mielőbb regenerálódjanak.

A nőstény medvék a 10-30 napig tartó ösztrusz időszakuk alatt több hímmel is párosodhatnak. A hímek megküzdenek egymással a párosodási jogért, és az aktuális nyertes 1-3 hétig igyekszik is védeni a megszerzett nőstényt.

A párzási időszak leginkább május és június között van. A megtermékenyített petesejt beágyazódása rendszerint 5 hónapot késik, vagyis a téli nyugalmi időszak kezdetéig. A vemhesség ezután 6-8 hétig tart. A gyámoltalan, csupasz és vak kölykök tehát télen születnek meg. A kezdetben mindössze 340-680 grammos bocsok gyorsan fejlődnek, 3 hónapos korukra már 15 kg súlyúak, a 6. hónapban már a 25 kg-ot is elérik. 18-30 hónapos korukig szopnak, de 5 hónapos koruk után már nem csak anyatejen élnek. A fiatalok legalább a második tavaszig anyjukkal maradnak, de legtöbbször 3-4 évig együtt élnek. A hím medvék nem vesznek részt az utódok gondozásában, sőt, kifejezetten veszélyeztetik azokat. Nem csoda, hogy az anyamedve rendkívül agresszíven lép fel minden vélt és valós támadóval szemben (ilyenkor különösen veszélyesek lehetnek az emberekre is). A nőstény csak akkor lesz újra fogamzóképes, ha elhagyják, vagy idő előtt elpusztulnak a kölykeik, amely indokul szolgál a hímek gyilkos szándékaira.

A fiatalok 4-6 éves korukban válnak ivaréretté, de csak 10-11 éves korukig még növekednek. A természetben körülbelül 25 évig élnek, állatkertben azonban akár az 50 éves kort is elérhetik.

Abigail kósza rovata

A medve
A medve igen otromba állat, különösen a lába nagy, ami elárulja, hogy nem előkelő származású. Természetesen többféle medve van, amint az általában többféle állattal így van. Van barna medve, mosómedve, erdei medve és fehér medve, az utóbbit jegesmedvének is hívják. A medve vegyes táplálkozású állat, ami azt jelenti, hogy húst is eszik, meg növényi táplálékot is, néha csemegéül az állatkertben be-bekap egy-egy, a ketrecébe benyúló emberkezet, de erről a táplálékáról lassanként egészen leszoknak a nyúlkáló emberek. A barna medve szőrének színe barna vagy fekete, a fehér medvéé pedig fehér vagy sárga, szóval ez is majdnem úgy van, mint a fehér kávéval, amelynek a színe barna, s a fehér borral, amelynek a színe sárga, s a vörös borral, amelynek a színe lila.
A medve vadállat, ami annyit jelent, hogy távol él az emberektől, viszont az emberek azért vadak, mert nem élnek egymástól távol, hanem úgynevezett társas, sőt úgy csúfolt kultúréletet élnek, ami egyike a legszebb találmányoknak. A medve hangját dirmegésnek-dörmögésnek mondják, ez a szép hang arra vall, hogy a medve nem megelégedett lélek, amiben hasonlít a zsörtölődő öregurakhoz.
A medve utálja a telet, ebben e tanulmány jó ízlésű írójához hasonlít. Az egész telet átalussza barlangjában, s ezáltal a szénkérdést és a spanyol nátha kérdését a lehető legpraktikusabban oldja meg, tehát nem is olyan ostoba állat, mint amilyennek kinéz. Gyertyaszentelőkor előjön a barlangból és szétnéz; ha szép idő van, a néphit szerint visszabújik a barlangjába, mert arról megtudja, hogy még sokáig tart a tél, ha pedig csúnya idő van, akkor künn marad, mert tudja, hogy nemsokára kitavaszodik. Így hiszi ezt a nép. A medve azonban sokkal ravaszabb, mint a nép és az ő hite, ha szép idő van, kinn marad, azért, mert szép idő van, ha pedig csúnya idő van, akkor visszamegy a barlangjába, azért, mert juj, de csúnya idő van odakinn. Ez a lehető legkörmönfontabb gondolkodás, amit a medve még azáltal is komplikál, hogy nem pont gyertyaszentelőkor bújik elő, hanem csak úgy gyertyaszentelő tájban, egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben, csak azért, hogy a néphit egyáltalában ne tudjon rajta eligazodni.
A medvét a grófok vadásszák, a vadászok életveszélyes kalandok elbeszélésénél életveszélynek alkalmazzák, az oláhok pedig táncoltatják. A medvetáncoltatók medvéjüket láncon vezetik, melynek a vége karikába van fűzve, a karika viszont a medve orrába van fűzve, szóval a táncoló medve egy buta állat, amely a táncoltató által az orránál fogva vezetteti magát. A medve bőrét medvebőrnek használják, amin igen szeretnek henteregni a gyerekek, mivel a legvadabb medve sem bántja őket bőrkorában. Ilyenkor azután kedveskedésük jeléül mackónak hívják, és simogatják.
A medve húsát nem eszik meg, de talpát, az elemi iskolai olvasókönyvek szerint a vadászok kitűnő csemegének tartják. Hogy a vadászok aztán mit tartanak az elemi iskolai olvasókönyvekről, ez más kérdés, ez nem tartozik a természettudományok körébe.
A medvék különösen a hegyoldalakon legelésző bárányokat és kecskéket szeretik, de szerelmük reménytelen, mert a hegyoldalon legelésző bárányok és kecskék sohasem fogják őket viszontszeretni.

Irodalmi Állatbarát - Gordon Laville rovata

A medve, aki könyvet olvas

(török népmese)

  Élt valaha egy ember, aki szörnyű nagy bűnt követett el a szultán ellen. Amikor az erről tudomást szerzett, nyomban magához hívatta a bűnöst.
  - Csupán egy feltétellel bocsátom meg a bűnödet: ha megtanítasz olvasni egy állatot, és idehozod elém. Különben fejedet vétetem!
  Amikor az ember végre felfogta a szavak értelmét, magába roskadva azon gondolkodott, mitévő legyen. Aztán fogott egy medvét, és hazavitte. Összeszedett egy csomó körtét, azt betette egy nagy könyv lapjai közé, és a medve elé tette. Persze a medve lapozgatta a könyvet.
  A határidő végén a szultán magához kérette a bűnöst.
  - Teljesítetted-e a feltételeimet? - kérdezte.
  - Elhoztam, efendim - felelte az ember, és bevezetette a medvét, majd eléje tette a könyvet.
  A medve hiába kereste a lapok között a körtét, mérgesen dörmögve forgatta a könyvet. A meglepetéstől tátva maradt a padisah szája.
  - Mit csinál ez? - kérdezte ámulva. Mire:
  - Könyvet olvas a maga módján, uram! - volt a felelet. Így menekült meg a bűnös a fővesztéstől.

(Bartha Júlia fordítása)

Érdekességek az állatvilágból

A jegesmedve igen jól alkalmazkodott az északi sarkvidék hidegéhez. A hőszigetelésben nemcsak vastag bundájának jut kiemelkedő szerep, hanem a bőr alatti zsírrétegnek is, amely egy-egy bőséges időszakot követően több cm vastag is lehet. Persze a zsírréteg nemcsak hőszigetelést, vagy mechanikai védelmet jelent az állat számára, hanem tartalék tápanyagforrást is a zsákmányban szűkös időszakokra. A jegesmedve bundája és zsírja az ember figyelmét is felkeltette, s emiatt az északi eszkimók már évezredek óta vadásszák ezeket az állatokat. Az utolsó néhány évszázadban azonban a jegesmedvék irtása egyre nagyobb, aggasztó méreteket öltött, s csaknem kipusztult a faj. A jegesmedvék védelmében tett erőfeszítéseknek hála, számuk ma már ismét növekvőben van.

2006-ban találtak egy olyan medvét, melyről DNS-vizsgálatok is megerősítették, hogy félig grizzly, félig jegesmedve. Ez azért különleges, mert mindkét fajnál a szaporodást hosszas párosodási rítus előzi meg, tehát kizárható, hogy tévedésből választottak volna a szülei más fajból párt. Korábban a két fajnak csak állatkertben született közös utódjáról tudtak.

Itt a vége...

Köszönjük, hogy ismét elolvasták a lapunkat, jövő héten ismét jelentkezünk.

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                          #133966                         #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 17:10

{

2006. július 2., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 24. szám - Kutyafélék (Canidae) epizódja

Tartalom:

1. Köszöntő

2.  Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

Ismét üdvözlöm Önöket! Ez ismét az Amicus Animalis - ÁllatBarát című hetilap. Immáron a 24. számmal jelentkezünk! Mostantól minden rész egy témában íródik, az első ilyen téma a Kutyafélékről szól.Jó olvasást kívánunk!

Marx Állatlexikon

Sarki rókát (Alopex lagopus) már mindenki látott – ha másutt nem, a szôrmeboltok kirakatában. Ugyanis e kutyafélét az állatvédôk minden igyekezete ellenére még mindig nagy számban tenyésztik, fôleg az északi területeken. Délebbre ma már kevésbé, ugyanis nálunk például szôre sohasem lesz olyan szép, hogy minôségi bundának lehessen feldolgozni.

Azt szokták mondani, ahol a szôlô megterem, ott a sarkiróka prémje nem lesz jó. Ennek ellenére néhány éve nálunk is sokan belefogtak a rókatenyésztésbe – és szinte kivétel nélkül bele is buktak!

Vajon miért keresett ennyire e kutyaféle bundája? Elsôsorban azért, mert meleg. Élôhelyén, ahol gyakran –30 fok, vagy még ennél is hidegebb van, meg kell védenie gazdáját a fagyhaláltól. Ezért aztán a gyapjú- és fedôszôrök egyaránt rendkívül sûrûn helyezkednek el, sôt még az állat tappancsait is beborítják. Emellett télen igen szép hófehér bundában pompázik, s elôfordul egy ezüstszínû színváltozata is. Az ezüstróka prémje télen kékesszürke, nyáron szürkésfekete. Akár egy almon belül is eltérhet a kölykök színezete, hiszen a sötétebb szín dominánsan öröklôdik.

Bár az efféle bundák kétségkívül szépek, az már aligha kétséges, hogy a rókákon mutatnak a legjobban!

A sarkiróka csak télen fehér, tavasszal-ôsszel, tehát vedlés idején tarka, míg nyáron barnás színû.

Ez persze csak általánosságban jellemzô, mivel a Csendes óceán két kis szigetén, a Parancsnok szigeteken két sosem fehéredô alfaja él! Nincs is szükségük a fehér bundára, hiszen ellenségük a szigeteken nincs, az alkák és fókatetemek pedig bôséges táplálékot jelentenek számukra.

A sarki róka az északi félteke leghidegebb területeit lakja: Észak-Skandináviában, Észak-Szibériában, Alaszkában, Kanada északi részén, Grönlandon, a Spitzbergákon és a Novaja Zemlján él. Ez persze csak felületes élôhely-megjelölés, mivel kisebb szigeteken és nagyobb úszó jégtáblákon is elôfordul.

A legtöbb sarkiróka nap mint nap megküzd a mindennapi betevôért. Azokon a területeken ahol ôk élnek, alig van táplálék, ezért szinte minden elfogyasztanak, ami az útjukba került. Persze leginkább a madarakat és kisemlôsöket (parti madarakat, fajdféléket és azok tojásait, lemmingeket)szeretik, de nem vetik meg a növényi kosztot, sôt, még a rénszarvasok és jegesmedvék ürüléket sem. Ha szerét ejthetik dögöt is fogyasztanak, a szüleik által agyonnyomott fókabébiket is felfalják. Egyes sarkirókák szinte szimbiózisban élnek a jegesmedvékkel, mindig az óriásmackók nyomba járnak s csak azok maradékát és ürülékét fogyasztják.

A sarkirókák expedíciók táboraiban valóságos tolvajlásokat folytatnak, mindent elcsennek, amirôl úgy gondolják, hogy ehetô, lett légyen az cipô, nadrágszíj stb. Állítólag egyes helyen olyan bizalmasan viselkednek, hogy akár puszta kézzel is megfoghatók.

Ezért aztán a sarki róka lakta területeken igencsak ügyelni kell arra, hová rejtik el a kutatók élelmiszertartalékaikat. A rókák a földbôl, hóból bármit kiásnak, sôt megfigyelték azt is, hogy az oszlopra kötött tápláléknál addig ügyeskedtek, még magát az oszlopot ásták körbe s borították ki.

A sarkirókák „szemtelenségérôl” legendák keringenek. Az alvó embert milliméterekrôl szaglásszák, s ha úgy ítélik meg, hogy „halott” bele is haraphatnak. A halottakat is megrágják, a XXIII. században Steller írta: „Elsô tanyánkon halottjainkat alig tudtuk eltemetni, míg sírjukat ástuk, halottjaink orrát, kéz- és lábujjait lerágták, sôt a betegekre és kimerültekre is rárohantak, úgyhogy alig tarthattuk ôket vissza.”

Ha a sarkirkák bôséges táplálékhoz jutnak a felesleges maradékot ínséges idôkre gondolva elássák.

A sarkiróka, ha szerét ejtheti üreget ás magának, már ha talál egy olyan dombot, amely tartósan kiemelkedik a fagyszínbôl. Az ilyen helyen egész sarkirka – lakótelep kialakulhat. Ám az efféle közelségre csak a szükség viszi rá ôket, a párok jobban szeretnek egymástól messzebbre kerülni. Egyébként úgy él, ahogy számára a legmegfelelôbb, ha kell laza falkákba verôdik, máskor párban kóborol s gyakoriak a magányos példányok is.

A sarkiróka némiképp kisebb a hazánkban is elôforduló vörösrókánál, testhossza 50–65 cm, farkhossza 28–35 cm, marmagassága 30 cm, testtömege pedig 4–8 kg között váltakozik. Füle is rövidebb, mint vöröscsuhás rokonáé.

A sarkiróka párzási idôszaka március-április hónapokra esik, a szuka 50 napig tartó vemhességi idô után akár 8 kölyköt is hozhat világra. A fiatalok rendkívül gyorsan nônek, annak ellenére, hogy az anya csak egy hónapig szoptatja ôket. A kicsik hamar elhagyják a családi fészket, két-három hónaposan már kénytelenek önállósodni.
Ivarérettségüket egy évesen érik el.

Abigail kósza rovata

Vörös róka:
Törzs: gerinces
Osztály: emlősök
Rend: ragadozók
Család: kutyafélék
Nem és faj: Vulpes vulpes

A szemük alkalmazkodott a sötétben való tájékozódáshoz. Hallásuk is a kiszemelt áldozat érzékelésére szolgál. Olyan frekvenciáú hangokat is érzékelnek.(pl.:a füvön keresztül futó egér) A rókáknak nem csak a pofájukon van "bajszuk" hanem a lábukon is, ez segíti a tájékozódásban őket. Hossza: kan:112cm, szuka:108cm Testtömege :kan:5,9kg, szuka:5,2kg. Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában őshonos állat. A 19. század közepén behurcolták Ausztráliába is. Éjjeli állat. Szoros családi kötelékben él, de egyedül is kóborol. Rövid ideig él, mintegy 1,5-2 év, fogságban 14 évig is él. Ha a róka pl.: a tenger közelében él, sirályok tojásait és fiókáit rabolja. Az erdőkben viszont rágcsálókra és üregi nyulakra vadászik. A táplálkozásukban fontos alkotóelem a földigiliszta. Ezen kívül rágcsálókat, rovarokat és gyümölcsöket eszik. Az udvarlás és a párzás időszaka a tél. A nőstények életükben 2-3-szor kölykeznek,de a hímek azonban egyszer nemzenek utódot. Ivarérettség:10 hónapos korban Vemhesség:53-63 nap Szaporulat:rendszerint 4-5 kölyök.

Irodalmi ÁllatBarát

Szergej Jeszenyin: A kutya
Képes Géza fordítása

Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.

Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.

S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.

Nyomába loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek...
A páncéltalan víztükör
fázón, sokáig remegett.

A amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.

A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.

S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait...
Érdekességek az állatvilágbólA nyestkutyaA nyestkutya eredeti hazája a Távol-Kelet, Indokínától Japánig és Szibériáig. A Szovjetunióban sokfelé szándékosan betelepítették, és a prémesállat-telepekröl is kiszökött, így Kelet- és Közép-Európában terjedõbenvan. Viszont Japánban és eredeti hazája több területén megritkult.
A nyestkutya a valódi kutyafélékhez tartozik, de felületes szemlélõ a mosómedve rokonának tarthatja, különösen pofamintázata miatt.
Eredetileg erdös területek lakója volt, manapság már gyakran vízhez vagy emberi településekhez közel él. Mindenevõ, tápláléka között állatokat és növényeket egyaránt megtalálunk, köztük rákokat, csigákat, rovarokat, kétéltüeket, kis emlösöket, földön fészkelö madarakat, gyümölcsöket, bogyókat találhatunk, és dögöt is eszik.
Föként szürkületkor vagy éjszaka mozog, a nappalt vackában tölti, amelyet sziklarepedésben, faodúban vagy sûrû növényzetben készít el. Kb. 67 napig tartó vemhesség után elég sok, 6-7, de néha akár 16 kölyköt vet Mindkét szülö neveli a kicsinyeket. A kifejlett állat testhossza eléri a 80 cm-t, ebbõl rövid, lekerekítctt farka 15 cm, súlya a 1O kg-ot érheti el, de a téli álom elött több is lehet. Elterjedésük északibb részein téli álmot alszik, a kölykök is a szülökkel együtt vackolnak el.
A nyestkutya nyoma eléggé kerek, négy ujja a mancs elsö részén egyenletesen oszlik meg és a karmok nyoma is jól látható; könnyen megkülönböztethetö a rókától ,a kutyától vagy a mosómedvétöl.
Gyakran lehet nyestkutyát állatkertben látni, könnyen szaporíthatók. Nagy számban tenyésztik prémesállat-telepeken, ahol a 10 éves kort is megélheti.

Itt a vége...

Köszönjük, hogy ismételten elolvasták e lapot, jövő héten ismét írunk!

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                                            #133966                        #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 18:06

{

2006. június 25., vasárnap

}

 

{Amicus Animalis - ÁllatBarát}

I. évfolyam, 23. szám

Tartalom:

1. Köszöntő

2. Olvasmány - Eső után giliszta... 

3. Rovatok:

- Marx Állatlexikon

- Abigail kósza rovata

- Irodalmi ÁllatBarát - Gordon Laville rovata

- Érdekességek az állatvilágból

1. Köszöntő

Immáron a 23. számmal köszönthetjük a Kedves Olvasókat. Ismét rengeteg érdekesség található benne. Jó olvasást kívánunk!

Eső után giliszta...

*Az udvaron járkálva hirtelen egy zápor ijeszti meg. Mivel az egyetem ajtaja távol van, ezért egy fa alá áll, hogy szárazon megússza a rövid esőzést.*
*Mikor vége a természeti jelenségnek, rengeteg gilisztát figyel meg a földön. Rögtön előveszi a jegyzetfüzetét, és megfigyeli az állatot. Hogy tökéletesítse az irományát, néhány szakkönyv segítségével tudományos fogalmakat és hosszadalmas munkájú megfigyeléseket is belefogalmaz a tanulmányba. A rögzítés után az alábbi jegyzet marad a jegyzetfüzetében:*
 A közönséges földigiliszta (Lumbricus vulgaris)
~A földigiliszta a gyűrűsférgek második osztályába, a „sörtelábúak” közé tartozik. Ezeket azok az apró sörték jellemzik, amelyek vagy közvetlenül a bőrbe, vagy pedig a bőrből kiálló lábszerű csonkokba vannak beültetve; az állatok a sörtéket mozgás közben mint támasztó, kapaszkodó, vagy evezőszerveket használják fel. Velük ellentétben a pióca körül a gyűrűsférgek III. osztályába csoportosulnak, az úgynevezett „símaférgek”, melyek testének símaságát sem sörték, sem lábcsonkok nem zavarják. Ezeknek testüregét a törzsben hatalmasan kifejlődő izomzat annyira elnyomja, hogy csak némi csőrendszer marad vissza belőle. Végezetül a gyűrűsférgek első osztályban, a „csillagférgek”-ben fejlődik ugyan másodlagos testűr, csakhogy itt a szelvényekre való tagolódás és a testfelület gyűrűzöttsége fogyatékos.
~A földigiliszta a legkönnyebben gyűjthető gerinctelen állatok közé tartozik. Majdnem minden olyan helyen megtalálható, ahol nedves a föld, még a bérházak előtti füves területeken, és a városi talaj egyéb foltjaiban is. Mivel a földigiliszták éjszakai állatok, nappal járataik bejárata körül levő ürülékhalmok alapján, vagy eső idején a felszínen lehet megtalálni őket. A városokban gyakran látni aszfalton rekedt gilisztákat.
~ A földigiliszta jól alkalmazkodott a földben való mozgáshoz. Áramvonalas teste a földben való mozgás során nem fejt ki nagy ellenállást, hasi oldalán minden szelvényén 4-4 kitolható és visszahúzható serte található. Ezek a giliszta mozgását segítik, és a talaj réseibe kapaszkodnak, amiért nehéz az állatot kihúzni a járatából.
~ Szemei nincsenek, de mindkét testvégének kültakarójában fényérzékelő sejtek találhatók. Szája a hasi oldalon található, mindjárt az első szelvény mögött. Ez egy egyszerű nyílás, amin keresztül a kiölthető és visszahúzható garat beszívja a táplálékot. A garat működése leginkább a szemcseppentőhöz hasonlítható. A felnőtt giliszták testén nyeregnek nevezett megvastagodott rész látható, ami a 31. szelvénytől a 37. szelvényig terjed, és nyálkát termel. Ez a nyálka tartja nedvesen a test felületét, párzáskor összetapasztja a két egyedet, és végül a kialakuló kokon héját képezi. Ha kettévágunk egy földigilisztát, soha nem lesz belőle két giliszta. Ha a földigiliszta farki végét levágják, újat növeszt de ha a nyereg és a fej között vágják el, meghal.
~A földigiliszták tulajdonképpen kirágják útjukat a talajban. Gyomruk finomra őrli a földdarabkákat, az emésztőszerveik pedig felszívják a szerves anyagokat. Az átdolgozott talaj galacsinok formájában távozik. A talaj ilyetén átdolgozásával a földigiliszták fontos szerepet játszanak annak dúsításában. Szerves anyagokat-leveleket és elpusztult rovarokat - húznak be járataikba. Gyakran előfordul, hogy ezek darabjai megakadnak a járat bejáratában, és ott a továbbiakban szerves trágyaként szolgálnak. Sok magot ültetnek el ilyen módon. A legtöbb földigiliszta ott található. ahol növényi anyagok bőséges forrása halmozódik fel. Egy a sövény aljában felejtett levélkupac rendszerint rengeteg gilisztát tartalmaz, a vékony, halvány, majdnem átlátszó újszülöttektől a növendék és kifejlett példányokig. Az újszülött földigiliszták méretükben, színük intenzitásában, szelvényeik számában és a klitellum hiányában különböznek a felnőttektől.
~A közönséges földigiliszta (Lumbricus vulgaris)  -mit már írtam- könnyen gyűjthető eleség állataink számára. Mivel lágy, kitinmentes testük van ezért könnyen emészthetők. A földigiliszta igen gazdag proteinben (70% fölött), ugyanakkor zsírban szegény (15% alatt), valamint viszonylag magas szénhidrát tartalma van (14% körül), összehasonlítva más gerinctelen eleségállatokkal. Ca/P arányát a giliszta által elfogyasztott táplálék határozza meg. Bár táplálkozási szempontból igen jó értékekkel rendelkezik, a begyűjtött giliszták nagy része bacillussal (Bacillus thuringienis) valamint különböző gombákkal fertőzött, ezért inkább kerüljük a gilisztával való etetést.

Marx Állatlexikon

Testhossz: 90-180 cm
Táplálkozás: szinte kizárólag rágcsálókat fogyaszt
Szaporodás: 4-10 tojást tojik, amelyeket azután 2-3 hónapig költ

Kisméretű óriáskígyó, az afrikai pitonok között ez a faj a legkisebb. Mintázata és színe változatos, a tenyésztők is sok színváltozatát „teremtették meg”.

A száraz, kisebb füvű szavannák, nyílt térségek lakója. A száraz évszakban nappal emlősök ásta földalatti üregekben rejtőzik, míg éjszaka vadászik kisebb gerincesekre, elsősorban rágcsálókra. Látása gyenge, elsősorban a száján lévő hőérzékelő szervre hagyatkozik.

Éjszakai állat, azonban, mikor esténként már lehűl a levegő 21 Celsius fok alá, időszakosan felhagy a vadászattal. Ilyen hideg leginkább decemberben és januárban van az élőhelyén. A hőmérséklet csökkenése stimulálja a párzási hajlandóságukat. Két vagy három évente tojik, a tojásait földalatti üregekbe rakja. A nőstény a tojások köré tekeredik, és 2-3 hónapig, a kis pitonok kikeléséig velük is marad. Ez időszakban nem táplálkozik, csak a tojásokat védelmezi, illetve izommunkájával melegíti. A költés az egészséges nőstényt nem viseli meg, de ha az amúgy is legyengült, beteg, jelentősen leromolhat az állapota. A tojásból kikelő kis pitonok már a maguk urai, önálló életre képesek. A kikelt kicsit gyakran még egy napot a tojásban maradnak, csak a fejüket dugják ki.

A fiatal 3-5 éves korukra válnak ivaréretté, és akár 20 évig is élhetnek. A leghosszabb ideig élt királypiton 48 éves korában pusztult el.

A király pitont nem csak bőréért, hanem húsáért is vadásszák, mely számos afrikai törzs kedvelt csemegéje. Veszély esetén a passzív védekezést választja, labdává gömbölyödik, fejét és farkát is elrejti. Ekkor akár görgetni és tologatni is lehet őket, ezért kapta angol nevét (ball python = labda piton).

A királypiton kedvelt terráriumi állat, egyrészt kis mérete, másrészt kevésbé agresszív természete miatt. A királypitonok ugyanis ritkán harapnak, könnyen kézhez szoktathatók. Miután hivatalosan sem tartoznak a veszélyes állatok körébe, engedély nélkül tarthatók, természetesen – védett állatról lévén szó - a megfelelő származási igazolások birtokában kell lennünk. Száraz, meleg terráriumban kell tartani, de biztosítsunk számára egy vizes medencét vagy nagyobb tálat, amelybe szívesen merítkezik. A terrárium kerülete legyen a piton testhosszának legalább kétszerese. A terrárium hőmérséklete 25-30 Celsius fok között legyen, egy olyan melegedő ponttal (pl. infralámpa alatt), ahol a hőmérséklet eléri a 32 Celsius fokot. Esténként érdemes visszavennünk a melegből, 20-24 Celsius fokra, hogy a természetes napi hőingadozást biztosítsuk. Lehetőleg tartsuk be a trópusokra jellemző 12-12 órás fotóperiódusokat.

A sikeres szaporításhoz különítsük el egymástól a hímeket és nőstényeket, valamint csökkentsük a terrárium hőmérsékletét az esti időszakban 20 Celsius fokra. A több hét eltelte után újra összeengedett kígyók remélhetően párzanak, mely aktus gyümölcse 4-7 tojás lesz körülbelül egy hónap múlva. Párzási idő végére állítsuk vissza a hőmérsékletet. A tojásokat rábízhatjuk az anyára, de ha szükség van rá, keltetőt is használhatunk. Előbbi esetben ne etessük az anyaállatot a költési időszakban. A keltetőben 29-32 Celsius fokot, és 90-100 % közötti páratartalmat biztosítsunk (egyesek szerint ajánlatos 65-75%-on kezdeni, majd folyamatosan emelni majdnem 100%-ra).

Abigail kósza rovata

Kardszárnyú delfin:

Rendszertani helye:
Törzs: Gerincesek Vertebrata
Osztály: Emlősök Mammalia
Rend: Cetek Cetacea
Alrend: Fogascetek Odontoceti
Család: Gömbölyűfejű delfin-félék Globicephalidae
Nemzetség: Orcinus
Faj: Kardszárnyú delfin Orcinus orca

A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius Természetrajzának IX. kötete is. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot magát tanulmányozhatta volna. A faj Linné által választott latin neve Delphinus orca (ördög-delfin), a latin orcus (alvilág) szó alapján. 1860-ban L. Fitzinger a fajt az e célra létrehozott Orcinus nemzetségbe helyezte át. Nincs vita arról, hogy a kardszárnyú delfin az emlősök (Mammalia) osztályába, azon belül a cetek (Cetacea) rendjébe sorolandó. Az is egyértelmű, hogy ez a figyelemreméltó fogazattal rendelkező állat a fogascetek (Odontoceti) alrendjébe tartozik. Azon viszont már vita van a szakemberek között, hogy a faj melyik családba sorolható. Egyes vélemények szerint a kardszárnyú delfin a delfinfélék (Delphinidae) családjának tagja, és e családon belül különíthető el a kardszárnyúdelfin-félék alcsaládja. A fentebb közölt besorolás szerint viszont a kardszárnyú delfin közeli rokonaival, a kis és a törpe kardszárnyú delfinnel, a hosszúszárnyú és a rövidszárnyú gömbölyűfejű delfinnel, valamint a tisztességes magyar névvel még nem rendelkező dinnyefejű delfinnel együtt egy önálló családot alkot, a gömbölyűfejű delfin-félék (Globicephalidae) családját. Az sem tisztázott teljesen, hogy a Földünkön élő összes kardszárnyú delfin egyetlen fajt alkot-e. Egyes tudósok külön fajnak tekintik az Antarktisz térségében élő, kisebb termetű kardszárnyú delfineket (Orcinus nanus vagy Orcinus glacialis). A tudományos név további változatai: Grampus orca, Grampus rectipinna, Orcinus rectipinna.
Leírása:
A cetek között a közepes nagyságúak közé tartozik, a hím átlagos hossza 8 m, max. 9, 75 m, a nőstényé 7 m, max. 8,5 m. A borjak születéskor 2-2,4 m hosszúak. A felnőtt állatok 7200 kg súlyt érhetnek el. Teste vaskos, áramvonalas alakú. Feje kerek. Hátuszonya hosszú, háromszögletű. Melluszonyai evező alakúak, hosszuk a teljes testhossz 20 %-a lehet.
Fekete háta élesen elkülönül fehér hasától. A has fehér foltja a szájtól a végbélnyílás mögöttig húzódik, a hátuszony mögött az állat oldalára is felnyúlik. Feltűnő fehér folt van a szem mögött is. Közvetlenül a hátuszony mögött van egy nyeregszerű szürke folt. Fiatal állatokon a fekete részek szürkés, a fehér részek sárgás árnyalatúak lehetnek. Észleltek teljesen fekete példányokat is. A szem mögötti fehér folt alakja, a nyeregfolt mérete és a hátuszony alakja igen változatos. E vonások alapján szinte minden példány megkülönböztethető társaitól.
Elterjedési területe:
Valamennyi óceán egész területén előfordul. Egészen az összefüggő jég pereméig elvándorol. Elsősorban a hűvös éghajlatú partmenti térségeket kedveli, leggyakrabban sekély öblökben, folyók torkolatvidékén látható. Vándorlásait nem annyira az éghajlati viszonyok, mint inkább a kedvelt zsákmányállatok mozgása vezérli. Ha útra kelnek, naponta átlagosan 100 km-t tesznek meg. A tudósok legalaposabban az "északnyugati" kardszárnyú delfineket tanulmányozták, azaz azokat, amelyek Észak-Amerika nyugati partjainál, Washington állam, Brit-Kolumbia és Alaszka partjainál élnek. Amit ezekről az állatokról tudunk, az a világ más részein élő kardszárnyú delfinekre nem feltétlenül igaz.
Életmódja:
A kardszárnyú delfinek igazi ragadozók, szinte minden viszonylag nagy tengeri állatot megtámadnak és elfogyasztanak. A halak mellett megeszik a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a náluk sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha is embert téptek volna szét. Szaporodásukról keveset tudunk. A párzás során a hím és a nőstény egész has oldalukkal összesimulnak. A vemhesség 12 hónapig tart. Egyszerre csak egy utód jön a világra; egy nősténynek élete során 4-6 borja születik. A szaporodási idény nem köthető egyetlen évszakhoz, de a borjak többsége ősszel vagy tél elején születik. A nőstény utódait egy éven át szoptatja. Az első év során a fiatal állatok 43 %-a elpusztul. Az állatok 10-12 éves koruktól szaporodnak, de állatkertben volt már példa arra, hogy egy nőstény 7 éves korában egészséges utódot hozott a világra. A nőstények átlagosan 50 évig élnek, a hímek viszont csak 29 évig. Természetesen elélhetnek jcoacute;val hosszabb ideig is, a nőstények 80-90, a hímek 50-60 évig. Társas lények. A családok, a rajok egész életükön át összetartanak. A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartoznak, 50 km/h-s sebességre is képesek. Mint minden cet, farkukkal hajtják előre magukat, a melluszonyok csak kormányzásra valók. Teljes tömegükkel képesek a víz fölé ugrani. Gyakran függőleges helyzetben állnak, és fejüket a víz fölé emelik. Máskor farkukkal, vagy melluszonyaikkal csapkodják a vízfelszínt. Általában 1-4 percet töltenek a víz alatt, majd 3-5 alkalommal, 10-35 másodperces időközökben a felszínre jönnek levegőért. Amikor kiszuszogták magukat, jöhet az újabb merülés. Az eddig mért leghosszabb merülés 17 percig tartott. Mesterséges körülmények között egy állatnak (ez biztosan Ahab vagy Ishmael volt) sikerült 260 m mélyre lemerülnie; természetben 173 m-es mélységet mértek. A kardszárnyú delfinek, más delfinekhez hasonlóan, hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverődő hanghullámok alapján tájékozódnak, találják meg zsákmányukat. A visszaverődő hanghullámok alapján képesek azonos nagyságú, de különböző fajú halakat megkülönböztetni. Egymás közötti kommunikációjuk során többféle hangjelet is kibocsátanak. Ezek egy része az ember számára is hallható. Minden példány hangjelei mások. A hangjelek hasonlósága alapján következtetni lehet az állatok rokonsági fokára. A delfineknek megvan az a kevéssé célszerű szokásuk, hogy egyenként vagy csoportosan kiúsznak a partra, és ott elpusztulnak. Az ilyen öngyilkosság a kardszárnyú delfinek között viszonylag ritka, főleg hím példányokat érinthet. Új-Zélandon és a Vancouver-szigeten fordult elő, hogy kardszárnyú delfinek tömegesen partra vetődtek.

Irodalmi ÁllatBarát - Gordon Laville rovata

Kutya egy mese

Az erdô alján, a bokor tövén már csak egy kicsi kutya rejtôzött. Öten voltak egykor: izmosak, gömbölyûek és vidám kedvûek. Kutyamama óvta ôket széltôl-víztôl, erôs nap fényétôl, esô hûvösétôl – mi lehet jobb ennél? Kutyamama a szabad ég alatt élt – evett, amit talált, ami így, nyáron egész jó mulatság, mert itt-ott kitesznek mindenféle földi jót: vasárnapi ebéd morzsáit, kiszáradt süteményvéget, és ó, még csontokat is, néha nem is keveset. Ez ám a kutyaélet!

De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok – a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Esô hallotta, a mindent tisztára mosó…

És ott maradt az öt gömbölyû, vidám kedvû, szôrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé – hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengetô? Az öt gömbölyû, vidám kedvû, szôrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Elôször csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendônek bizony kevés volt a szerencsében talált falat – így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegô, a folyók tükre.

Esténként az erdô alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra – egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.

Már csak egymaga rejtôzött ott el éjszakára, a kövér képû Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem – gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevetô szájú gyerekek.

Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este – csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni…

Mirtse Zsuzsa

Érdekességek az állatvilágból

A törpe vízi elefánt

2003. május 3-án különös hír jelent meg egy bangkoki újság, a The Nation hasábjain. A thaiföldi Tak tartományban található Mae Jan faluban élő Direk Siangthaen vendéglős egy bizarr állat tetemének tulajdonosává vált. Az állat 7,5 cm magas és 12,5 cm széles volt, a súlya pedig mindössze 300 gramm.

A helybeliek hite szerint a rendkívül ritka vízi elefánt kicsiny mérete hatalmas, természetfeletti erővel párosul. Sala Chuainoot, az 50 éves tapasztalt elelántgondozót gyerekkorában a szülei arra tanították, hogy azt az embert, aki a vízi elefánt agyarát viseli, az ámokfutó elefánt nem bántja, sőt az egyenesen megnyugszik. Ugyanő azt is elmondta, hogy a vízi elefántok a magas hegységekben található iszapos vizekben élnek. Mae Jan is azon a területen található, ahol állítólag ezek az elefántok megtalálhatók.

Direk elmondta, hogy a vízi elefántot egy burmai paraszttól kapta, aki azt állította, hogy a hegyekben, egy kis tavacskában fogta. A lény mindössze hét napig élt elfogása után.

„Hiszem, hogy ez valóban a vízi elefánt, mert minden egyes testrésze a normális elefánthoz hasonlít. Azt mondták, mikor még élt, úgy is ordított, mint egy elefánt” – mondta Direk.

Később elvitte a tetemet a Mae-i Pha Woh Kórházba, ahol megröntgenezték, és vagy száz ember zsúfolódott össze körülötte megnézni a csodálatos állatot. Miután nagyon aggódik, hogy valaki megpróbálja ellopni az értékes kincsét, úgy határozott, nem tartja azt otthon.

Eddig az első cikk, amelyet rövidesen, két nap múlva követetett egy másik interpretáció. Egy akadémikus, Dr. Wittaya Damronkiattisak szólalt fel az első hír után kibontakozó vitában. Kétségét fejezte ki a vízi elefántról szóló beszámolót illetően, valamint elutasította azt a feltételezést, hogy ez ősi thaiföldi hagyomány lenne. Elmondta, hogy a természetfeletti erejű miniatűr lényekben való hit viszonylag új jelenség országában, és Burmából származik. A Maejo Egyetemen vallások és hiedelmek tárgyában oktató tanár egyben azt is elmondta, hogy nem hisz a történet valódiságában.

Chanin, Direk bátyja is nyilatkozott az újságíróknak. Szerinte hatalmas kereslet támadt a vízi elefántokra, egy bangkoki kereskedő több mint 2 és fél millió forintnak megfelelő összeget ajánlott fel egy elefántért (amely összeg Thaiföldön hatalmasnak számít), de a burmai falusi, a vízi elefántok megtalálója még ezt az árat is kevesli érte. Szerinte a burmai férfi áthozta Thaiföldre az elefántjait, mert a burmai hatóságok az első cikk megjelenése után kutakodni kezdtek utána. Chanin – hasonlóan öccséhez - hisz a náluk lévő tetem valódiságában. Azt is kijelentette, hogy csak akkor adják át az érintett hatóságoknak a vízi elefántjukat, ha megbizonyosodnak afelől, hogy nem érik retorziók őket.

A fenti hírek annyira meghökkentők és hihetetlenek, hogy az amúgy minden kacsára vevő európai hírügynökségek nem is vették át. Annyi bizonyos, hogy Burmában tényleg létezik a vízi elefántok hagyománya, mint arról Igor Mozsejko tudósít. Neki szintén egy burmai kereskedő akart eladni egy vízi elefánt tetemet. Az író nem ismerve az állat „értékét” elutasította az igen magas árat, majd később egy helybeli ismerősénél, Ko Lvinnél érdeklődött, miről is van szó. Az általa jeszinnek nevezett állatról annyit tudott meg, hogy édesvízben, illetve tengerben a folyók torkolatainak közelében él. Ritkán kimászik a partra, de nem érzi jól magát a szárazföldön. Az elefántok rettegnek tőle, ugyanis mérges szúrásával perceken belül végez velük az emberre amúgy ártalmatlan kis állat. Éppen ezért az elefántgondozók minden pénzt megadnának egy jeszinagyarért, amely még a legvadabb elefántot is megfékezi.

Egy burmai állatorvosi felügyelő, U Ba Mjain állítólag 1930-ban felboncolt egy nőstény vízi elefántot. Eszerint a jeszinnek szürke színe van, lábain 4-4 ujj, és a fogazata alapján hínárral táplálkozik. Később egy hím egyed is a kezébe került. A vizsgálatai szerint az állat mérges volta csak mendemonda.

Bo Taya, a burmai kommunista párt egyik szervezője, katonája állítólag Pyinmana város múzeumában kitömött jeszint látott. Később sikerült egy élő egyedet is megfigyelnie az ötvenes évek gerillaharcai közepette, egy hegyi tavacskában. Egyet fogságba is ejtettek, de a vízzel töltött petróleumos kanna nem bizonyult megfelelő környezetnek, és az állatka néhány nap múlva elpusztult. Ő is megállapította, hogy nem igaz az állat mérges volta.

1970-ben a Burmai Forradalmi Tanács 3 vízi elefánt tetemet vizsgáltatott meg, amelyeket Pegu városából érkező paraszt adott át. A burmai biológusok hamisítványnak találták a múmiákat, amelyeket patkánytetemekből és elefántcsont darabkákból illesztettek össze. Utána több összegyűjtött agyartalizmánt is megvizsgáltak, majd bemutattak állatkerti elefántoknak, akik rájuk sem hederítettek.

A kérdés tehát nem tisztázott, még az sem, hogy ha valószínűleg puszta mítosz is a vízi elefánt léte, honnan eredhet. Burma, illetve mai nevén Myanmar a világ egyik legkeményebb diktatúrája és egyben az egyik legszegényebb ország, ott kutatást végezni nem lenne egyszerű feladat. A thaiföldi vízi elefánt hírek szintén burmai eredetűek, tehát ott sem lehet támpontot találni.

Az mindenesetre tény, hogy az ősi hiedelmek az egyes élőlények lelkét azok miniatűr másának képzelik el, a vizekben pedig sokszor magát a túlvilágot, vagy annak kapuját vélték felfedezni. A mítosz magva lehetett ez a hiedelem is, amelyet összeköthettek az elefántok egyik végzetes, bénulásos betegségének megfigyeléseivel, valamint az Ázsiában divatos talizmándivattal. Persze, innen a rejtélyt lehetetlen megoldani…

Itt a vége...

Sajnos ennyi volt e hétre, jövő héten találkozunk!

Abigail                                 Gloria Ess Marx               Gordon Laville

#149411                                #133966                          #167642

Rovatszerkesztő                     Főszerkesztő                     Irodalmi szerkesztő

Gloria Ess Marx | 18:26